Mint tölgyfán a moha, úgy simulok hozzád;
vagyok legszebb sötétkék ruhád,
mit antik, faragott szekrénybe akaszthatnál,
te állandó hiány...
Elgurult dió: a legszebb íz te vagy, -
feltöröm, s lásd,
veled már a rideg, kopár ősz is öröm...
Suhog a csend,
akárha hűvös szatént vasalok;
pillantásod néha komor,
haragos,
mikor - ellenem - a hit csatázik benned,
és dúlt halomban fekszik előtted tegnapod.
Rejtegetted életed titkos könyvét,
mégis szétnyílt előttem a nyári fényben,
s mikor először hozzáértem:
cseppnyit becsukódtál...
De ujjaim tovább futottak a fedélen,
s te hagytál:
mosolyodat hoztad hozzám,
a szeptemberi nap íze vetett
vak vérünkbe
oldozó fényt;
s e naptól kékké vált a múlt,
kis utcák közébe szállt,
füstté lebbentve minden rossz emléket,
s vált olyanná a világ,
akár az égi ünnepélyek...
E naptól kezdve minden szép lett,
dúsan, pompásan áradó költemény,
meg csend és zeneszó,
a legszebb Adagio,
ahol a ma a mindiggel válaszol;
mert nekünk már minden perc
szent,
és ünnep,
ereinkben boldogan zuhog
minden vértest,
és ősi szinkópát dünnyög a világ,
amelyet mi
- magunknak -
teremtettünk meg...
Azóta óarany lidérctüzekkel álmodom,
a csendes, bódult némaság befon,
s galambok puha szárnya mozdul vállamon.
Egyetlen rezdülés vagyunk.
Csak egy gyönyörű, titkos rezdülés.
De én így is vállalom.