Igaz, még balgán nagyzol fenn a Nap,
(déltájban, harangzúgáskor ereje is akad),
de már nem pezsdül mag a föld alatt,
s nekem cseppnyi reményem sem maradt,
mert elszürkült, békétlen hajnalokba futnak
a tegnap még büszke, élénk-zöld utak.
Most épp' rőtté vált levelek hada szalad,
hullámzanak az udvaron - körbe-körbe, -
és a bágyadt szél őket ajtómig söpörve
koldul egy-egy langyos, déli házfalat...
Nézem a szökni készülő Nap égő-pirosát,
ahogy a sápadtan-kék estbe hamvad át;
jószándéka bágyad, és nem tekint szét,
nem tudja összetörni kegyetlen bilincsét,
mert elhangzott az ősz konok parancsa:
a nyarat magának meg kell kaparintsa,
és hiába kiáltom kétségbeesve: te csaló!
az ősz győz, az én hangom túlszárnyalható,
és ezzel vége, vége. Már itt az ősz, a gyász,
csak suttogni van erőm: vigyázz, vigyázz...
Tarts ki, bírd ki, várj, - gondolj tavaszi rétre,
s imádkozz, akinek kell, mindezt megértse,
majd itt lesz, - az utolsó percben úgyis eljön,
jön s feloldoz, hogy jó a széppel egyesüljön...
Így hát várok tetszhalott álmomba verten,
(ismerem ezt, tavaly is ugyanígy hevertem)
míg meg nem mutatod újra fényes homlokod:
ha múlik az ősz, a tél, - lelkem meglobogtatod,
te, a Tavasz, a Nyár, ki nemrég  itt voltál,
ölbe vettél engem, szerettél, és mosolyogtál.
...de ősszel az lettem, mi eddig nem: erőtlen, -
izzó láng lennék, de szelíd fény lett belőlem...