Wass Albert.
Kevés író osztja meg úgy a közvéleményt, mint ő.
Kevés írót ért és ér a mai napig is annyi alaptalan és nemtelen támadás, mint őt. Kevés írót hallgattak agyon jobban, mint őt – és hallgatnák agyon még ma is, ha megtehetnék.
És kevés írónak jutott keservesebb sors az emigrációban, mint neki, akinek el kellett tűrnie a gyalázkodást, a mellőzöttséget, a hazudozást – távol imádott hazájától. És még ott, az USÁ-ban sem lelhetett nyugalmat: a román Securitate megpróbálta többször is megöletni. És a saját népétől, hazájától, illetve annak kormányától is el kellett szenvednie a megalázást, amikor nem akarták hazaengedni, amikor megalázó módon megtagadták tőle a magyar állampolgárságot igazoló okiratot…

Pedig gyakorlatilag semmiféle bizonyítékot nem találtak írásaiban, hogy háborús bűnös volt. Számos művét olvastam, s nem láttam bennük, hogy idegengyűlölő lett volna. Írásaiban nyomokban sem találtam fasisztoid elemeket, sovinizmust, gyűlölködést – márpedig ezek a leggyakoribb vádak, amivel itthon is illetik bizonyos körök. Még ha lennének is ilyenek… - de hangsúlyozom véleményem: nincsenek! - mi köze van azoknak egy ember írói kvalitásaihoz? Tucatszámra lehetne sorolni azokat az írókat, költőket, akiknek politikai nézeteik enyhén szólva is markánsak voltak, s mégis elismerik őket, mint írókat? Kétségbe meri-e valaki vonni mondjuk Kassák Lajos tehetségét? Vagy Solohovét? Pedig ők mind egy kegyetlen diktatúra kiszolgálói voltak, kedvencek, a regnáló hatalom kivételezettjei. Számos híres író, költő írt olyan lapokba, amelyeket az utókor szélsőségesnek, elfogultnak tart. Minden korban, minden helyen és minden oldalon találni ilyet. Mai napig elhallgatják Nagy Ignác, Hamvas Béla, Alszeghy Zsolt, Tormay Cécile, Harsányi Kálmán stb., írásait, műveit, munkásságát. Nem egyszer koholt vádak alapján… Nem értem. Nem érthetem, hogy miért ennyire tisztességtelen az irodalmi elit egy része, amely a mennyekbe emel egy-egy írót – feltéve, hogy nem nemzeti, nem jobboldali – tekintet nélkül arra, hogy milyen ember volt, kit, mit szolgált ki… emlékezzünk csak Pilinszkyre! Nem könnyen szerezte meg az elismertséget… de lehetne még folytatni a sort. S ez a folyamat a mai napig is tart – a nemzeti érték lekicsinylésének, lefitymálásának avagy démonizálásának a folyamata.

Wass Albert Adjátok vissza a hegyeimet! című regénye véleményem szerint az egyik legnagyszerűbb alkotás a magyar irodalomban – nem véletlen akarták Nobel-díjra jelölni. Az önéletrajzi elemeket regénybe csomagolta, azon keresztül mutatja be azokat a borzalmakat, amiken az erdélyi magyarság keresztülment.

Írásom természetesen nem részletes elemzés. Rövid bemutatás, jórészt szubjektív, saját szempontok szerint.

A könyv előszavában a szerző – a főhős – az urakhoz beszél, azokhoz az urakhoz, akik arra ítélték az erdélyi magyarságot, hogy szenvedés, nyomor, háború és megaláztatás legyen az osztályrészük. Az urak, akiket a nagyhatalmakkal azonosít, beleértve Nyugat-Európa és az USA vezetőit, az ENSZ tehetetlen szervezetét. Harag nincs ebben az előszóban, keserűség, lemondás, árnyalatnyi megvetés az igen, szemrehányás is – hiszen okulásból meséli el a történetet. Vissza-visszatér a kérés: Adjátok vissza a hegyeimet! Már semmi mást nem kér a világtól, az uraktól, csak a hegyeit – ez a motívum megjelenik a könyv legvégén is. Röviden, pár oldalban elmondja, mi mindent tett vele, népével és családjával a hányaveti, semmivel sem törődő hatalom, ám ő nem átkozódik, nem követel már semmit, csak a hegyeit. Pár sor ebből a részből:

Nézzétek urak: idestova ötven esztendeje már, hogy belerángattatok ebbe a játékba. Játszottatok az én bőrömön háborút és országosztást, ide-oda ajándékozgattatok engem s a hegyeimet, mint ahogy gyermekek ajándékozzák a játékszereket egymásnak. S én ötven esztendeig engedelmesen játszottam nektek mindent, amit csak parancsoltatok: kisebbségi sorsot, megaláztatást és elnyomatást, üldöztetést nyelvem és fajtám miatt, fölszabadulást és katonásdit.

[…]

Ne mondjátok, hogy keressek magamnak máshol helyet a világban… mert a más hegyei azok, nem az enyimek. Az én számomra nincs szépségük és nincs békességük azoknak a hegyeknek… Ne mondjátok azt sem, hogy van, aki többet vesztett, senki sem vesztett annyit, mint én.

Urak, elmondom nektek az életemet. A játékot, amit játszanom kellett, mert így írtátok meg számomra a szerepet. Nem egyik, vagy másik közületek, nem ez vagy amaz… Mind együtt vagytok felelősek ezért a rettenetes játékért… Elvettétek a hegyeimet. S az életemet elrontottátok, mint ahogy a vásott gyermek elrontja a játékszert, amit már megunt, s aztán szemétre löki.

Egy kisebb vádbeszédnek is beillik ez a rövid előszó, ám láthatjuk belőle, hogy nem harag, nem bosszú vezérli; a bevezető utolsó mondatában a vásott gyermekhez hasonlítja az urakat. Ám ezzel felhívja a figyelmet arra is, hogy más a gyermek kezében egy játékvonat, és más, ha játékszerként bánnak gyermek módjára emberi életekkel, sorsokkal, népekkel és országokkal…

Az Adjátok vissza a hegyeimet! című könyv főhőse két testvérével korán árvaságra jut; édesanyjuk kígyómarás áldozata lett, édesapjukkal egy vadkan végzett. Míg apjuk élt, a környékbeli hegyekben juhászbojtárkodott, ott találkozott későbbi szerelmével és feleségével, Anikóval. Apjuk halála után a fiú hat hónapra börtönbe kerül engedélynélküli fegyvertartásért – abban az időben Erdélyben csak románok tarthattak fegyvert, magyaroknak ez tilos volt. Szabadulása után a három testvér kis kunyhót épített magának és szénégetésből éltek, szerény megélhetésüket segítette a román Durdukás család azáltal, hogy titokban puskát adtak a legidősebb fiúnak (az első fegyvert is tőlük kapta), így az vadászattal, szőrmekereskedelemmel biztosíthatta megélhetésüket.

A Bécsi döntés után változott meg a család sorsa – amikor is Erdély egy része visszakerült Magyarországhoz. Érdekes mondatokat olvashatunk a regényben ezzel kapcsolatban. Történelmi tény, hogy a román hadsereg vitt mindent, ami mozdítható volt, hogy napirenden voltak az atrocitások. És az is tény, hogy a megtelepedett románok is hurcolkodtak…

Közben a román urak nagy átkozódás közepette elhurcolkodtak a faluból… Színültig megrakott teherautók vitték el őket, és sokan visszaemlékeztek arra, hogy amikor hozzánk jöttek, nem kellett teherautó a holmijoknak, mert elfért minden vagyonuk a kofferben is. Igaz, hogy most még a kilincseket is magukkal vitték, alighanem azért, hogy kellemesen emlékezhessenek reánk. Mit tagadjam, mi bizony örvendeztünk ennek a hurcolkodásnak.

A történtek után hamarosan kinevezik vadőrnek; s már engedéllyel hordhatott puskát. A környéken megbecsülték, szerették, ő pedig örömmel végezte munkáját. Megható, ahogy az egyszerű ember elmeséli, hogy mit szeretne! Olyan értelemben, hogy valójában milyen kevéssel is beéri… nem akart hatalmat, nem akart lusta, henye emberként élni, hanem becsületesen, keményen dolgozni – amire most már meg is volt a lehetősége.

Tisztességes fizetést kaptam, puskával járhattam, s szabad volt rókát, farkast, vadmacskát és nyestet lőnöm. Meg télen szarvastehenet és sutát, amennyit előírnak az urak. De egyebet nem. De nekem így is jó volt… S még azt is megengedték az urak, hogy házat építhessek magamnak… Úgy éreztem magam, mint akire rászakadt a mennyország.

Ezután kezdődött a két boldog év, a szabadság, és a csodálatos szerelem beteljesülése Anikóval, kisfia, Andriska születése, a ház elkészülte.

A főhős csak pár oldalt szentelt a boldog éveknek – hiszen nagyon rövid volt ez az időszak, s utána mindene elveszett.

A rossz, szerencsétlen korszak a katonasággal kezdődött, mikor behívták. Nem szerette a háborút, a katonáskodást és a durvaságot.

Isten látja lelkemet: nem születtem katonának… Mert az egyenruha valami olyasmit akar rákényszeríteni az emberre, ami nincs. Az egyformaságot… gyorsan átváltoztam terepszínűvé, és olyan katona lettem, hogy nem győztek dicsérni. Pedig Isten látja lelkemet, nem születtem katonának. Nehezemre esett a durvaság és az oknélküli gorombáskodás, és ahol nem hallotta senki, ott igyekeztem halkan s értelmesen beszélni bajba jutott idegen emberekkel…

Egyszer tudott hazamenni szabadságra, három napot, ebből kettőt elvett az utazás. Akkor látta családját utoljára.

Egy nap. És utána úgy szökik el az ember, mint a tolvaj… Az ember lelép a küszöbről és hátraszól: eredj be, megfázol. És szándékosan nyers a hangja, goromba majdnem. Álcázott hang, mint a katonáké mindig. Mint a katonáké, amikor búcsúznak… És tudja, hogy az asszony ott áll egy ingben az ajtó előtt és sír. És az ember nem néz vissza, nehogy átragadjon reá ez a sírás. Egy katona nem sír.

Ezen a ponton felgyorsulnak az események. A tizenharmadik napon találkozik az ellenséggel is, a Vörös Hadsereg katonáival. Itt, a csatában kényszerül arra, hogy embert öljön.

Nem is az embert láttam meg tulajdonképpen, hanem a mozdulatot, ahogy egy felém irányzott puskacső megmozdult az előttem lévő bokorban, füst csapott ki belőle és a fülem mellett elzúgott egy lövés. Meg sem álltam jóformán, nem is gondolkoztam, csak fölkaptam a puskámat és odaeresztettem a lövést egy arasszal a puskacső fölé. Egy emberi hang fölordított, és a puskacső eltűnt a páfrányok között.

A csata tovább tartott és a lövöldözésben további emberéleteket oltott ki. Büszke volt-e erre a főhős? Örömmel ölt-e, avagy megmarad emberinek? Nézzük az ő szavait.

Piszkos volt a keze és véres, és láttam, ahogy a vér végigfolyt a kezén és a ruháján. A szeme nyitva volt és engem nézett vele. Rémület volt a szemében.

Egy pillanatra megtorpantam mellette, és az volt az első gondolatom, hogy segíteni kellene ezen az emberen.

[…]

Később a százados úr is kezet fogott velem, megveregette a vállamat és azt mondta, hogy előléptetnek soron kívül szakaszvezetőnek és fölterjesztenek nagyezüstre. Én nem értettem, hogy mi bajuk van velem. Hiszen nem tettem semmi különöset, csak előre mentem, amikor azt parancsolták, hogy előre kell menni. Hogy közben megvadultam a sok lövöldözéstől. Arról én nem tehetek. A legjámborabb ember is meg kell vaduljon olyankor, azt hiszem.

[…]

De hős? Nem. Hős, az nem vagyok.

Onnan tudom, hogy nem vagyok hős, mert attól a naptól kezdve kegyetlenül féltem, valahányszor támadásra parancsoltak. Első nap valószínűleg azért nem féltem, mert még nem tudtam, hogy mi az, amikor az emberre vadásznak, puskával, kézigránáttal, gépfegyverrel, ágyúval és Isten tudja mi mindennel még. De aztán láttam és megértettem.

Nézzünk egy kicsit utána, hogyan vélekedik a főhős a más nemzetekhez tartozó emberekről, mint mond, mint gondol róluk. Nyilván nem lehet azonosítani a szereplőt az íróval teljes mértékben – ám ne feledjük, hogy regénye részben életrajzi elemekkel átitatott mű… azért is szeretném ezt a szempontot górcső alá venni, hiszen az egyik leggyakoribb vád Wass Albert ellen az idegengyűlölet.

Számtalan nemzetiség képviselője jelenik meg a regényben, többek között az ilvai örmény malmos, akinek szenet szállít, s akivel igen jó barátságot ápol annak haláláig.

Már a front felé haladnak, amikor Ukrajnába érkezvén a szegény, lerongyolódott ukránokat szinte rokonnak érzi:

…de azért valahogy olyanok voltak mégis, mint amilyenek mi lehettünk otthon, amikor féltünk valamitől…

Egy ukrán asszony lépett hozzá a hetedik napon, és kenyeret kért tőle.

…Nem értettem meg a szavát, de azért mégiscsak egyfajta lehettünk, mert megértettem a szemét, amelyikben az éhség kiáltozott… odaadtam neki a kenyeremet, amit két napra kaptam… Később az asszony elhozta az öt gyerekét, hogy megköszönjék a kenyeret…

S hogy mi igaz az oroszgyűlöletből? Nézzük, hogyan emlékezik arra az orosz katonára, akit a csatában lelőtt:

…nem tudtam egyébre gondolni, mint annak az orosz embernek az arcára, akit elsőnek lőttem le. Szegényember, mint én, és velem egykorú. Talán neki is volt egy Andriskája valahol és egy belcsuji kis háza, ahova soha többé nem térhet vissza, mert lelőttem szegényt…

A hadifogságban is találkozott olyan orosszal, akire szívesen emlékezett, arra az oroszra, aki engedte elszökni őket a zászlóssal, s egy kenyeret adott nekik.

…Szerettem volna visszafordulni és megszorítani a kezét annak a derék orosz embernek. A szemébe nézni és megmondani neki, hogyha mind olyanok lennének az emberek, mint ő, akkor szebb lehetne ez a föld…

Harmadik találkozása az oroszokkal akkor történt, amikor másodszor szökött meg. Egy orosz katonának segített szarvasbikát hajtani, megmutatta, hogyan kell a lelőtt állatot megnyúzni, és elvette a puskáját…

…Végül vállamra löktem a puskát és intettem neki a kezemmel, mint amikor elbúcsúzik az ember… aztán az orosz… sóhajtott és néhányszor megvonogatta a vállát. Ugyanezt tettem én is.

Folytatás következik...