romlásnak indult csend rontott a templomokra:
egy testbe forrt az elmúlás velem.
Felettem elfordult a tér - a végtelen
tükörterem torzképein megint halotti torra gyűl
(suttogja: "embernél több kering a felfohászkodó terek körül...")
a nép; az Ecce lignum crucis dallamára
versszaknyi káromlás került - tetőtlen tornyára
rettegéseimnek fakó futórózsa-ujjakkal nőtt rá a bánat:
önnön torzképem vagyok - perspektívátlan kijárat.
Látjátok testvérek, ennyi az élet:
talpalatnyi romlás, lélegző enyészet -
transsubstantiatio a dolgok metszéspontjain.
Ma "intellege ut credas" - mondom; védőszentjeim
s ti minden üdvözültek: múltat mutassatok nekem, jövőt, jelent;
Istenszülő, vajúdj ma értem is: te szent
tértelenség, jöjj! Mert én csak elporladni vágyom minden éjjel,
amint a tisztánlátás fojtó szenvedéllyel
párosul - olyankor úgy érzem, nincs már sok hátra,
s csak várok a nagy átváltozásra...
"Ízleld és lásd tehát a vénülő kereszteket" -
mondá az Úr - "Akkon ma éjjel újra elveszett"...
Szentáldozás az égő templomokban -
Feszíts meg engem önmagadra Isten: holtan
hadd hulljak Napkelet felé, lelkemnek metasztázisában
szakíts darabjaimra! Testi fénytelenség, tűnj! Lángjában
mécsesednek porrá úgy hamvadnék, égi álmodó
secundum scripturam, Uram, defende nos in proelio;
s akkor majd szenvedélyeim is reszketve szétomolnak:
boldogok a betegek - nevessetek velem, ti holtak!
Utóhang:
Látod jóbarátom,
itt ma végetérnek fájdalmaink:
a szertehulló évek felfeslő gyöngysorából -
szabadíts ki engem Isten, önmagamból
