Megszenvedted az elmúlt napokat,
a kör bezárult, teljessé lett,
de higgy benne,
hogy még vár rád új feladat... -
nem csak az évnek van most vége:
te magad is elfogysz - csaknem a felére...
Megfáradtál. Változol.
Lásd be végre.

Szelíd, de elszánt vagy - szökevénye
saját magadnak,
bújsz, de az első sarkon
beleütközöl az egykor volt alakba...
Mégis csitulnak a rőt lángok benned:
agyag és kő hull a kényes-szép szavakra,
és téged eltemetnek.
Mi lett belőled...? Merre vagy...?
Lelked áttetsző, tested összetört,
minden lépés és nesz oly' goromba,
sebedben a kapocs szétnyílt,
bevág a húsodba,
ereidben épp csak csordogál büszke véred,
gyengén erőlködik,
pislákol régi léted benned,
akár halottak-napi, későesti mécses.
Arcod tejszínű palarajzolat,
nyugtalanul, rebbenve alszol rövidet,
kínosat,
ősszel híg eső súrolja ablakod,
tavasznak lába nyomát sem láthatod,
nyarad valahol az utcasarkon árulja magát,
a tél cudarul megkínoz, és fáj.

Egykor az ostorlámpa fénye
árnyjátékot festett a szomszéd ház falára,
és a ferde nyári fényben ráismertél
a budai kis utcák színes, szélesvásznú
komédiájára - neked édes méreg - ,
ma ugyanaz az oszlop okádja a foszforban
vonagló apró esti férget - a filmnek vége.

De új álmot találtál a lim-lomok között,
miket odavarázsolsz az üresen kongó
terekre - állsz középen, fejedet leszegve
már tudod, magadat ki-, és megismerted,
a sötétségből ki tudod tépni a lelked,
- megérkeztél következő helyedre.
Kezed görcsösen szorítja az új képet,
melyet te magad, kínlódva teremtettél meg,
előtted a még idegen ablak résnyire nyitva:
fénye neked világít - mögötte kedvesed
vacsorázik -, ülj mellé, s öleld,
jó sorsodban bízva.

Hát ilyen lehet egy erős vár ostroma...
Az eddig fényes csillagok a mélybe,
a sáros, fagyott rögre hullnak:
elhallgat a szív, csendben gubbaszt
a cifra dalok otthona,
...s a finom rajzú dőltbetűk, bizony,
összemosódnak.
Eljött az új nap.

 

2006. december 28.