Hamvasan kék és áttetsző már az alkony,
a nyár ledéren, aprót, glóriásan int;
gazdag vagyok: a kép hiába múlékony,
szeptember rubingyűrűs ujja megérint.

Ülök a teraszon, várlak, - ma jössz...Talán.
Majd csikordul a kavics bölcs talpad nyomán;
a nap átbotlott az esti hegyek csúcsán,
pisla fény les át a fák zsolozsmás lombján.

Rád várni jó: leomlott már az ég fala,
és fényes a csönd mint a kristályos pala...
Így száll le az alázatosan kék este:
izzadt fák törzsén vérzik a naplemente.

       Ma elbúcsúzott a forró, sárga ragyogás, 
       a boldog nyár könnyen suhanó perce 
       tízezer évvé ringatja magát -, én itt bóklászom 
       az édes alkonyatban, ...és tízezer éve várok rád.