Ma a görögkék ég
a kirakatüvegen dühödten ragyogott,
pattogzott a fény
amint eszembe csapódott:
két tenyered árnyékába simulva
olyan vagyok,
mintha templomtorony villogna
egy mély szakadékban,
ahol hajtűkanyarok
simulnak bele a poros országútba...

A szél dúdolva suhant át a parkon,
már megnyúltak az ólomszín árnyak,
lebegő lánggal felemésztve
fényes, őszi ékeit
a bőkezű világnak...
Most is, mint mindig,
szemed sötétje kísér, -
ahová tudok, oda gondolatban
mindig jelet vések:
érzékeny mérlegen
egyensúlyt tanulva
őrzöm pillantásod,
mint kincsekkel teli dobozt
egy ódon, mohos fal tövében.

Hiányzol
hogy örömöt sóhajts
és kedves szavakat zümmögj,
mint a kaptár,
nézzük együtt, ahogy Pasaréten
az öreg tölgyfa égre emeli
csöndes bánatát.
...és ma láttam, hogy
a téren egy plakáton
már novembert hirdet a naptár...
Ekkor eleredt a vérmeleg eső
mely könnycseppeket rajzolt az arcomra,
és fájt éreznem, hogy kutatva
nézett rám egy kék szem, mely idegen, -
de szemem lehunytam és elképzeltem,
hogy úgy nézzen rám,
ahogy senki más,
csakis te nézhetsz engem.