Elégia egy őszi estére |
Már ősz van, alkony, és mindjárt este, hallom, ahogyan a villany kattan, s míg ujjam a kapcsolót kereste, egy szelíd imát mondogattam. Ima volt, vagy csak sóhaj talán, melyben a múlt, mint tűnő éden, felvillant még koponyámnak falán, kihunyó éberlétem ködében.
Még láttam, nyitva volt az ablakom minden arany, van a kertben bőven. Szemem zárul, így hallgatom ahogy fény suhog a levegőben. Arany s bíbor, mint a tüzes borok, vagy kódexlapos szelíd ima, vagy egy füstcsík, ahogy tántorog s visszahull az ájulatom karjaiba.
Így várom az éjszakát, már alig ébren, csak a függöny moccan halkan; máskor riadtan rántom fel a térdem, így bámul vissza rám a szánalmam. De élni vágy a test, a kar s az agy, idegszálak milliárdnyi bokra, s míg felzuhog az életösztön: Maradj! vérkörökön rohan át dobogva.
Maradásra ösztökél ez őszi nap, e zománctüzű büszke föld, mely néha víg, de ma mégis hallgatag, s talán holnap vagy máskor rám üvölt: maradj nyugton, hogy maradhass még, akkor is és mindig is, ha nyűg itt élned, mert az élet a legszentebb képesség, melybe az Isten boldog hittel tér meg.
Egy boldog őszi Isten, ahogy lépdel a rongyos, méla kerti fák között. Csak egyszer állt meg szelíd Krisztus-képpel, kit mécsem, lámpafényem üldözött. De nehéz szíve itt maradt még, mint bíbor nap a lombok felett; vagy dombok alatt a szürke csendesség, hova fakón száll alá a képzelet.
Így alszom el, szememben e képpel, hallom, ahogyan a villany kattan, s ha majd új nap, új fények közt épp kel, maradok még halkan, mozdulatlan, megvárom még, hogy a hajnal szője szemhéjamnak bíboreres függönyét, s hagyom, ahogyan a reggel tűzesője, hideg lángját ablakomon szórja szét.
|