A percekből, amit a pillanat árnyalt,
átragyog valami éltető, szép erő, -
nem tükröz vissza semmit, - csak láttat,
látom magamban, ahogyan egyre nő...
Október van, -
az égő alkonyatban
minden háztető aranyból verve csillan, 
gyémántport szórnak az ablakok;
felhők szélén sárkányvér vöröse lobban,
- én a négy fal mögött hallgatok.

Reggelente fény virágzik a falakon,
napjainknak régi ismerőse, - de már
csak langyot hoz és bánatot,
fénycsóvát dobva a régi temetőkre;
csordogál az ősz, -
az októberi ég még int néha kéken,
mosdik benne - majd sóhajt a Duna:
és a köd fölötte tűszúrásnyi éppen.
Mégsem fáj, -
(...pedig hiányzik a színarany,
ahogy kizuhan a Napból), -
mert őrzök egy múlhatatlan pillanatot,
úgy, mint gyémánt ha szemedbe ragyog,
mit gazdája napfénybe áztatott.
Túlélem hát az őszt, és most vidáman... -
...ugye tudod, hogy naponta meggyónlak,
mint boldogságot az esti imában...?

 

Budapest, 2005.