I.
Ásít az átlagos reggel, fázós, vacogós hideggel indul mindennapom. Belém mar a csípős hajnal, dupla kávém két cukorral lassan kortyolgatom,
s kapaszkodok a csészébe, megiszom, és a végére félig felébredek; kint már kopognak a járdák, s megszokott táncukat járják az autókerekek.
II.
A megálló megint zsúfolt, és érzem: ismét kicsúfolt az arctalan tömeg: „Lám, neked se jobb, kispajtás, mire fel ez a nagy hajtás, a fellengzős szöveg?"
Pedig nincs szöveg - hallgatok, áttetszők a buszablakok és ott a híd alatt, amin átmegyek, láthatom, ahogy játszanak a tavon szűzi fénysugarak.
III.
A rádiót bekapcsolom, te meg csak ontod monoton ostoba szöveged. Érdekel, hogy nem érdekel? S ha nem bírod észérvekkel, elveid elveted?
Te hülye, értetlen barom! Hát nem érted? Nem akarom, hogy folyton a te szád szónokoljon minden percben! Némán s egyre süketebben minek figyeljek rád?
IV.
Várt hír is lehet váratlan, nem Éden: pokoli katlan. Hintázik le meg fel a vérnyomás és a gyomor. Ki dönti majd el, hogy nyomor- vagy luxusnegyed kell?
Én, vagy ők mondják meg talán, ki van a rács túloldalán. "Te" - mondják a nagyok, mert én kicsinek születtem, ezért lett „Hallgass" a nevem. Keresztfiú vagyok.
V.
A földre hajítom táskám és szólok: megjöttem drágám! Úgy elbújnék, el én, de nem akarok, nem lehet, hisz' két kisfiam integet nagy boldogan felém.
Így érek minden nap haza, előttem áll az éjszaka; az édes álmokat tőle, s az ágyamtól kérem, miközben kis feleségem hűs keze simogat.
|