Újra este, s megint csendes,
hideg teles, rossz és fáradt.
De a romos falú éjek alatt
hajnal gyúl,
mint halk csodálat.
És most jó kitárnom
minden ablak
korhadt szárnyát,
ahogy messzi árnyak -
halk kaszárnyák
rendre vágott fák közt állnak,
és hallgatják egy
halk dörejű tüzes nyárnak
feldübörgő ütegeit.

Mennyi kegyes kéjjel árad,
mint egy régi éjjel,
temetve a fákat,
a vígan jövő fényes Holnap,
- s bár már szólnak
az éjszaka hangjai -,
most még várat,
hiába ott messze
ugatnak a gyárak,
kivert kutyák
minden esten,
s én, ki mindig csak kerestem
és vártam, hogy jöjjön rám az álom,
most zajosan vergődöm
a sikátoros szobákon.

Hová tűnnek el az őszök?
A mustillatú régi udvar?
Az egykoron még tarka rét?
Most koszos szél, mi rugdal,
lombot, bokrot,
s elhordja a vén tölgy levelét,
a régi szerelmeket,
miket százezer év majdan lehűt,
a puhát, fényest,
a gyermekséges lágy énekűt.
Mindent, ami ma is hív ott,
a rozsdás kapukra túl,
mindent, ami egykor boldogított,
s ma is éget, s jobban feldúl,
mint egy Chopin-nocktürn,
vagy egy halk imájú szentséges dal,
vagy az alkony ablakain
arany húrú szerenáddal
ellobbanó kopott nap,
miután a táj is síri hallgatag.
Vagy a téli szél,
mely sáros földet hóval szán,
az öreg esti múlást,
mit oly jó nézni
egy korhadt és vén verandán.

Komorrá tett minden szándék,
rossz fájás lett rajtam
homlok és halánték.
És ha van, hát vagyok én az
elhanyatló emlékeim
zsibbadó haragja,
és ma minden szómat
minden gyáva ösztön
elharapja.
Nézem immár
ahogy átég,
e csendes, pompás
őszi játék,
és e beteg szíven,
még szelíden
felnyitom az eget,
honnan felremeg
a léten túli lét,
s egy hamvas bokor
vörös bogyók ezreivel
takarja ki sebes szívét.