Goromba és pincemélyen sötét már az este,
öblös edénnyel méri gonosz hűvösét az ősz,
titkos vágyódástól mélyül lelkemben a csendje:
hittem, velem marad a bronz ősz - Budán elidőz.

Miért, hogy beteg, kávébarna színt ölt a távol,
s az ég encián-kékjéből oldja a dús azúrt...?
Miért, hogy elém délibábot - bűvöst - varázsol,
mikor a hegyen már a kopár november az úr?

Rozzant hajnalokba szédül, vacog a gyönge fény:
tépett, erőtlen - de ábrándos versembe szövöm;
...fölzeng egy édes dallamot az örök szenvedély,
mely a végső megnyugvás. Most és mindörökkön.


Budapest, 2006.november 11.