valami gyönyörű az elmúlásban,
egy ismeretlen angyalarc - s talán a sebhelyek,
a szétpattogzó test, a csend, s a koronátlan
confessor-álmok éjszakánként értem, s köztetek
amint a holt anyag felfénylik még egy pillanatra
a lángoló mezőkön a viaszgyertya-élet
ellobban; egy alkóvba, egy régi huzatjárta házba
fogantatás csendje költözik, s én végre hazaérek

[számhoz hajolt, s suttogta öntudatlan:
mind elveszünk a végső áldozatban]

követtem őt egykor a kiszáradt folyóágyakba
adott nekem inni a csorgó homokszemekből
s akkor templomtornyokat - hol corpusok tetoválva
kapkodtak felém a forgó keresztekről -
mutatott, s én, a vándorszívű, egyszerre hittem,
ököllel túrtam a nyíló sebszirom-kehelyben
voltam Szent Tamás, voltam kit megpróbált az Isten
ki hullott elfelé az érckötésű éjben

[egyszerre átbukott az élet szemöldökfáján
hajtóból üldözötté lett az árnyak éjszakáján]

Azóta megváltoztam.
Fekszem a világ térdeplőjén, s korhadtan
kulcsolom szalma-ujjaim az évek feszületére,
nem kérdem többé: hogyan s mivégre
hagytak maguk mögött az egykor jóbarátok,
nem enyhít többé áldás, nem fog már rajtam átok
csak csodálom a csendet mozdulatlan
a szépséget az elmúlásban

[búcsúztunk, s megsirattam ott, miközben megcsókolt:
lélegzett akkor még - de már halott volt]

et homo factus sum: most egy másik égboltról álmodom -
könycsepp lettem a lecsorgó szemhéjakon