Ezen a ködöt síró, csúf, novembervégi alkonyon, kettőezer-négyben egy goromba, hideg szombaton, most, mikor előttem csak az üres semmi kékell: fájón vesződöm saját magam megfakult hitével, - panaszom apró árnyat ejt a sápadt zsoltárfénybe, - s már éjbe fonnyad az őszi bokrok lenge csipkéje.
Kedvesem, nem csak a hang szakadt meg és dadognak a szavak, de három teljes napon át csak Téged sirattalak, - pedig nem hagytál el, és nem szeretsz kevésbé, csak fájt a búcsú, - s a féltés átalakult veszéllyé; hangtalanul és gyorsan dőlnek át rajtunk az évek, de minden perc resten kúszik, mit nem Veled élek.
Azt idézed, „Nem érez az, ki érez szavakkal mondhatót..."- elviselem. És mosolygok: mondd, csak mondd, nem igaz fele sem, hiszen hol van már a mi fecsegős kamaszkorunk nyara, mely nem csak a csillagokba lát - de el is jut oda!? Már jól tudjuk, mert régóta mindent megbeszéltünk: bizony, bizony - „Mi már egyszer tűnt időkben éltünk."
És Te, Kedves, ki magányom ablakát szilánkokká törted, cáfolhatatlan vagy, akár a konokul igaz abszolút törtek, megtaláltalak, mint az egyetlenegy - utolsó - igazit, melyet a józan ész vagy képzelet folyton nem igazít. Mert izmos, erős karod legyőzi meghívott halálom, egészen betöltöd, és uralkodsz minden éjszakámon.
...és ugye tudod, mikor tompa fénnyel, lámpám pislákoló világát lefejezve - elébem szórt csillagokkal - néz a megszelídült este; míg a kertben zord széllel hintáz az ősz bús levegője, és mindenféle titkokat rejt a budai, kedves utcák mélye: mi ketten, dór oszlopok, mit semmi teher meg nem roppant, - tartjuk vállainkon reményünk templomát elátkozottan.
Budapest, 2004. november 27. - 2008. november 19.
|