A napok már egyre rövidebbek,
az idő finom homokja
sebesen fut le ujjaim közt,
s mint búzaszín-nyári kalászból:
a szemek elperegnek...
Itt vannak a temetős,
őszi, lassú éjszakák,
már bús titkokat suttognak kint a fák -,
hallik egy magányos dallam távol,
homályt csal elő:
talán egy kopott fuvolából..?
S ha eljön az est, minden ferde lesz,
megindulnak hömpölygő, sötét
fellegek - szántani az ónszínű eget,
és a hűvös szelek lomhán görgetik
maguk előtt a száraz falevelet.

Nekem már nem örömből,
de félelemből kél a nap,
s ha a dühödt novemberi szél
rázza a lombtalan, tar ágakat:
jókedvem elbitangol,
a percek egyre hullnak,
- mint apró csöppek -
s engem mélyre eltemetnek...
Néha úgy tetszik: így marad örökké,
napjaim ragyogása zárt,
akár a gyöngyé.
Agoromba ősz ráfeküdt
az álombaszédült városokra,
rőt inget dobva a didergő falakra;
a napok egyre csak zsugorodnak,
már nem számítok semmiféle jóra -
s a lassú éjszakákon:
köd hasal inni a folyóra.

Budapest, 2005. november 26.