Négy héttel később az apámat hazahozták.

Addigi életem nem sokban különbözött attól, amibe későbbiekben kényszerültem. Egyedüllétem első napjaiban elvittem a könyvek nagyobbik részét az antikváriumba.

Az a két tucatnyi megmaradt könyvünk ért annyit, hogy több hónapig ketten megélhessünk annak az árából.

Így szinte senki nem kérdezte meg, hogy van-e mit ennem, félek-e egyedül az éjszaka. Aki érdeklődött, annak hazudtam. Ilyen volt az a régi világ, mely engem gaznövénynek nevelt.

Közöny és hazugság volt az a két irány, melyek felé kormányozhattam a sorsomat. Visszaút nem volt.

De volt mit ennem, és egyre könyörtelenebbül nőtt bennem a túlélés akarása.

A tankönyveim, melyekre korábban ügyet sem vetettem, hirtelen fontossá váltak. Tanultam, hogy megszerezhessem magamnak a normális ember látszatát. Tanultam, mert mi mást tehettem volna. De sohasem lettem áldozata annak az önhazugságnak, hogy én olyan lehetek, mint bárki.

Számba vettem, hogy mim van, mert az kevesebb volt, mint az engem kínzó nincsek. Volt egy részeges és beteg apám, és két öklöm.

Akiknek van elég joguk az élethez, azok ennyivel is beérik. És én szerencsés voltam, mert alig láttam ennél többet. Az emlékezés luxusát pedig nem engedhettem meg magamnak. Így éltem.

Az apámhoz mindennap bejártam. A harmadik héten éreztem meg először a tekintetén, hogy lát engem. Minden alkalommal a homlokát csókoltam meg. Filmekben lát ilyet az ember, de én valóban féltem a kezétől és az arcától.

Mikor hazahozták, olyan volt, mint valami vadállat. Szótlanul gubbasztott a sarokban, de ha megéhezett, akkor rám támadt.

Megtanultam egyszerű ételeket elkészíteni, így jól éltünk. Különös renddé szerveződött az életem. Iskolába jártam, otthon főztem, mostam, takarítottam, és boldog voltam, ha tanulhattam. Ha egy órával több jut, kitűnő lettem volna abban az évben. Így volt egy hármasom és két négyesem. A többi mind jeles lett. Ezért békén hagytak.

Iskola után az irigységet tanulgattam. Tudom, mindez különösen hangzik, de a mikor a többiek focizni mentek, esetleg magánórákra jártak, vagy csak egyszerűen megfürödhettek a gyermeki lét semmittevésébe, én eleinte azt sem fogtam föl, hogy van az enyémnél sokkal jobb élet is. Aztán messziről bámultam a többieket, a jobbakat, a kiváltságosokat. Azokat, akiknek két váltásnál több, az agyonfoltozott fehérneműimnél jobb ruháik voltak.

Sokat bámészkodtam a józsefvárosi állomás túloldaláról, a magas, de rozsdás korlátok közt, ahonnan jól látni a megérkezőket, a boldogokat, akiket várnak és megölelnek, akik úgy viszik az ölelést a vállukon, mint én a megfeneklett indulataimat.

Hangos fujtatással torpant meg a mozdony, majd felüvöltött a peron mögött állóknak. S azok egyre gyorsuló léptekkel indultak a koszos tetejű utazó kocsik felé. Középkorú nőt bámultam, ahogy felém villant sápadt arca, idegeskék tekintete. Fehér kabátban és bronzszínű fejkendőben sietett a hátsó kocsik irányába. Talán ilyen lehetne az én anyám is, jutott eszembe, de a nő hirtelen eltűnt, és én hiába bámultam egy kivénhedt tölgy őszbarna derengése mögé. Ellobbant látványa, ahogy a nap is eltünedezett a töltés fölé komorodó fák lombjában.

Aztán ahogy elrohantak a hetek, már nem jártam ki az alsó pályaudvarra sem, csak néha rándult össze a testem, ahogy meghallottam a messziből jövő vonatfüttyöt.

Késő ősz volt. Az iskola melletti fák, mint nagy loncsos kutyák, megrázták magukat, és a levelek, mint ezernyi apró vízcsepp, úgy ragyogtak a kora délutánban. Szikrázó napsütés volt, de ennek ellenére hideg és a reggeli fagy maradékából dézsmáltak a szelek. A kezem vörös volt, pedig alig néhány perce léptem ki a fűtött folyosóról.

- Miért kerülsz? – kérdezte Andrea, ahogy az utamat állta a Lónyai utca sarkánál. – Kerülsz, és én nem értem az okát.

- Szervusz! Én köszönni is szoktam – feleltem, hogy kikerüljem a lány társaságát.

- Igazad van. Szervusz – mondta, majd kisvártatva folytatta. – Nos?

- Nincs semmi. Illetve… Dolgom van.

- Mi dolgod lehet?

- Nem hiszem, hogy van közöd hozzá.

- Nincs. Tényleg nincs. De azért valameddig elkísérlek.

- Ne kísérgess engem. Amúgy sem helyén való, hogy egy lány kísérjen egy fiút.

Megcsóválta a fejét, ahogy rám nézett. Láttam a mozdulatain, hogy lassan eltántorítom magamtól kisfiús makacsságommal.

- Rendben. Akkor hagylak. Szervusz.

Azzal lassuló léptekkel elindult vissza az iskola felé.

- Várj! Meggondoltam magam – mondtam.

Úgy gondoltam, hogy tisztáznom kell vele, hogy mit akar tőlem, és hogy én mi vagyok előtte és önmagam előtt.

Megállt, majd lassú mozdulatokkal felém fordult.

- Hamarabb is gondolkodhatnál.

- Csak azért…

- Miért? – nézett rám erőltetett gyanakvással. Felhúzta magasan a szemöldökét, mely eltűnt a homlokába hulló fekete haja alatt. Még ilyenkor is mennyire szép az arca.

- Én is ezt szerettem volna megtudni…

- Mit? – nézett rám sértődötten.

- Hogy miért?

- Mit miért?

- Miért akarsz mindenáron velem beszélni? Talán szerelmes vagy belém?

Hirtelen átfutotta az elmémet, hogy ennél ostobábbat már nem is kérdezhettem volna. Ebben semmi vagányság vagy szellemesség nem volt abban a pillanatban.

Láttam, ahogy megnyúlik az arca, különös sápadtság derengett át rajta, majd a vonásai elcsendesedtek a gyönyörű szempár alatt. A szája egy pillanatra tátva maradt, majd mereven összezárta az ajkát, hogy zavartságát leplezze.

- Nem, dehogy. Ne nevettesd ki magad – mondta szelíd ingerültséggel. –Hogy is juthat ilyen az eszedbe?

- Miért ne? Elég jóképű vagyok.

Elnevette magát. Kislányossá vált minden vonása, nevetésébe is visszakönyörögte magát a szép ifjúság gyengéd derűje.

- Jaj, nem. Egyáltalán nem vagy jóképű. Inkább nyápic. Olyan sovány vagy és rendezetlen.

- Akkor mit akarsz? – léptem felé, ahogy felcsattant a kérdésem.

Láttam, hogy egy pillanat alatt kifakul az arcából a gyorsan jött nevetés. Vonásai elvesztették gömbölydedségüket, és most idősebbnek, egészen felnőttesnek tűnt, ahogy az arcomba meredt. Nem is az arcomba, hanem szinte a szemembe fúródott a tekintete. Majd onnan a számra. Hosszan nézett.

- Sajnállak. Te vagy a legszerencsétlenebb sorsú az egész iskolában.

Nagyon rosszul esett akkor, amit mondott. A szerencsétlen mindig sértve érzi magát, ha a szerencsétlenségét szóba hozzák. A lelki nyomorhoz önérzetet ad a sors.

- Nem kérek a sajnálatodból – mondtam keserű szavakkal.

- Nem szavakkal akarlak felruházni. Csak… tudod… Most ez olyan nehéz. Hidd el, jót akarok!

- Ha segíteni akarsz, adj egy százast. Azzal megleszek hétvégén.

- Tudhatnád, hogy nincs ennyi pénzem.

- Nincs? Pedig nem úgy nézel ki.

- Miért, hogy nézek ki?

- Nézz magadra – szólt belőlem újra a dac.

- Én azt akarom, hogy te mondd meg, milyennek látsz!

- Milyennek? Miért? Nincs elég tükör a budai villátokban?

- De van. Van, elég – mondta enyhe fintorral az arcában. De én arra vagyok kíváncsi, hogy te milyennek látsz.

- Nekem erre nincs időm! – kiáltottam. És elkezdtem sietős léptekkel hazaindulni. A fák és a kerítés ijesztő gyorsasággal rohant el mellettem. Aztán megálltam.

Mikor hátrafordultam, már nem láttam sehol.

Miközben otthon felmostam a konyha kövét, a lány járt a fejemben. Makacsul visszaszállt a tudatom vékony, rácsos kerítésén át a lelkemre.

Mit akarhat tőlem? Csúnyának lát. És szánalmasnak. Ez fájt a legjobban. Dühömben felemeltem a szakadt szürke rongyot, hogy a falhoz vágjam. De mit érek vele? A fal is mocskos lesz. Beledobtam a vödörbe a szétmálló nehéz ruhát, és leroskadtam a nedves kőre. Akaratlanul tört rám a zokogás. Valami ijesztő, vakkanásokkal teli dühödt jajongás.

Aztán felmostam az egész lakásban. Az ajtófélfákat és az ajtót lemostam ecetes ruhával. Megnehezült a levegő. Kitártam az ablakot, hogy az estet beengedjem a szobába. Nem azt a sötétséget, mely a falakból szivárog néma alázattal, hanem a hideg keblű, fojtogató estet a százmillió csillagjával, a tenyerén százezer izmos testű házat tartó hatalmas szörnyet. Felálltam az ablak párkányára, hogy beleszagoljak a messzi éj végtelen fekete hajába, rideg és koszos képű arcába. Alattam vékony utcák fonalai, előttem a lakótelep házai, sötéten bámuló kísértetei. Messze, Buda felett még az alkonyat máglyája lobogott, de Pest megtelt az est óceáni ütemével, gyárak és üzemek mordulásával, templomi harangkondulással, munkások fáradt lépteivel, köhögéssel, szitkozódással, hullámzó autók csordájával, ahogy ezerszámmal pislogtak az utcákon, lámpafények egymásba hajló geometriájával, megnyitott vízcsapok és a lehúzott vécék csobogásával, vonatfüttyel a józsefvárosi állomás felől, felhördülő buszok zajával, messziről idevonagló muzsikával.

A nyomor óriás szívét és folyton gennyedző sebét láttam akkor megvonaglani.

Ez hát az én világom. Akkor szépnek láttam, és megrészegített a hatalmassága. Ma már – húsz évvel később - önmagamat keresem az utcákon, azt a rosszul öltözött fiút, akiből hiányzott a józanság minden unt képessége.

Karácsony közelgett, piszkos és szürke karácsony. Hó nem takarta az ázott és olajfoltos utca repedezett kövezetét. Alattomos köd párolgott még reggel kilenckor is. A fák nagy bütykös karokkal mutogattak, s ledér mocskossággal vánszorogtak a rövid pesti utcákon.

Mégis, erre a karácsonyra emlékszem legjobban.

Már ádvent volt, mikor emberek jöttek, és elvittek mindent, ami megmaradt egy régi polgárias jólétünkből.

Utánuk a könyvespolcok teljesen üresek maradtak. A régi porcelánok is eltűntek, s még a bútorok is, melyek őrizték mindezt a sok szép és drága kacatot. A televíziót két vaskos karral ragadta meg egy magas és üres tekintetű férfi. Ahogy oldalazva kiment a szobából, még rám kacsintott.

A festményeket leszedték a falakról, némelyiket a szögekkel együtt tépték le. A lukacsos fal ernyedt pókhálókkal redőzve különleges látványt nyújtott. Mintha mindennek vége lett volna. A ház olyan üressé vált, mint én.

- Hé, öcsi! Hajtsd ki teljesen az ajtót, mert nem férek ki! – dobta felém a szavakat egy alacsony és köpcös ember, ahogy az apám építészeti szakkönyveit tartó faragott könyves szekrénnyel oldalazott ki a törött üvegű szobaajtón át.

Szinte támolyogva léptem néhányat, és valósággal belekapaszkodtam az ajtóba, ahogy feltártam.

Egyetlen kép maradt meg. Az, amit az apám nekem festett. Lovak a hajnali szélben. Az ágyam alatt feküdt egy régi karácsony csomagolópapírjával letakartan.

Kitántorogtam a konyhába. Hideg volt, a leheletem komor szellemként gőzölgött a kifosztott szobákban.

Az apám a konyhában ült, s úgy meredt maga elé, mint aki semmit nem érzékelt abból, ami itt történt.

- Fázom – csak ennyit mondott, és hosszan nézett engem.

Nem tudom, hogy engem látott-e akkor, vagy csak egy lebegő árnyalakot, akiből elege lehetett. De én hiszem, hogy a fiát látta, mert hosszasan nézett, aztán lassan lecsukta a szemét. Hosszan, mély megnyugvással, és valamiféle szeretetérzéssel. Egy ócska plédet terítettem a vállára. Kihűlt a ház, mint egy halott, és én nem mertem begyújtani, mert azt gondoltam, karácsonykor legyen náluk is ünnep. Spóroltunk a vízzel, a villannyal.

Ezen a karácsonyon nem esett hó. Az autók száraz gőzt pöfögtek, ahogy csikorgó kerekekkel áthajtottak a sárral telefröcskölt utcákon. A Belváros megtelt emberekkel, rohanó férfiakkal, a gyermekük karját rángató nőkkel, dohogó öregekkel.

Egy filmben láttam, ahogy egy festő levágta a kesztyű ujjait, és úgy festett a fűtetlen szobában. Én is így tettem, bár gyötört a lelkiismeret, hogy a szinte egyetlen ép ruhámat most teszem tönkre. Rajzlapot és táblát vittem magammal. A rakpartra mentem, ahol a Duna acsarkodva nyalogatta a part hosszú betonfalát sebes szürke nyelvvel.

Valamit kell adnom neki, ami tőlem jött. Ami értem van és én érte.

Andrea.

Ha ma leírom ezt a szót, a zenéje messzire visz. Kifújja a poros gyermekkor összes salakját. Különös muszikájú név volt. Ha ősszel szólt, aranyos fényű volt, ha tavasszal, akkor muzsikás látomás lett.

De most a Duna megnyugtatott, erőt adott. El sem tudtam képzelni, hogy évekig meg kell lennem nélküle.

Rajzoltam a lányt, szép kamaszlányarcát, puha és vékony vállát, hosszú szépséges kezét, melyet az ölébe ejtett, mikor egymagában üldögélt.

Suta és egyszerű rajzzá nemesedett az ujjam hegyéig érő szerelem, s akkor e maszatos rajzot a legszebb alkotások egyikének láttam.

Mikor kész lettem, hazavittem, hogy az apámnak megmutassam. De csak bámult rám, s mintha nem is látta volna a rajzomat. Pedig mennyire kellettek volna a szavai, s ennek a csodálatos kéznek a bölcsessége, mely ha házat vagy tájat festett, egyszerre igazult minden vonala művészi érzékenységgé. De nem szólt, csak nézett, majd hadonászni kezdett, s felborított egy poharat, mely félig volt vízzel. Káromkodni volt kedvem, de ő megelőzött.

Aztán magára hagytam. Az ágyam alól előhúztam a festményt, s a rajzommal együtt vittem magammal a hosszú és szeles pesti utcákon át. Egy ember mellém köpött, ahogy tántorogva kapaszkodott egy ház romos falába. Indulatossá válhatott az arcom, mert rám kiáltott:

- Na mi van, tüdőfej. Akarsz valamit?

Piszkos tekintete fenyegetőbb volt, mint piszkos ökle, mely a rojtosra kopott kabátujjból meredt előre.

Futva mentem tovább. Volt egy réz kétforintosom, telefonfülkét kerestem. Nem messze volt egy a rakpart felé vezető úton. A telefonkönyv rongyos és szakadt volt, de megtaláltam a számot, amit kerestem. Arra vágytam, hogy ő vegye fel. Tárcsáztam, fojtottan búgott vissza a kagylóból  a sípjel.

Majd rövidke szavakkal pattogó női hang szólalt meg:

- Tessék, Torday lakás.

- Boldog karácsonyt…. Andreával szeretnék beszélni.

- Ki keresi?

- Egy osztálytársa vagyok. Fontos… és nagyon rövid leszek.

- Szólok neki – mondta a hang, majd üres, de különös módon meleg csend zuhant az elmémre.

- Igen, Andi vagyok – mondta a behízelgő kislányhang.

- Barlai a suliból.

- Mit akarsz? – mondta csípősen, de meglepődés nélkül.

- Szeretnék veled találkozni.

- Most?

- Most, de csak néhány percre.

- Megbolondultál? Karácsony van. Mi is nemsokára csillagszórót gyújtunk.

- Néhány perc. Csak le kell jönnöd. Ott várok a házatok előtt.

- Azt ne. Találkozzunk a Margit híd előtt.

- Rendben. Negyedóra múlva ott leszek. Ha neked jó.

- Jó, de csak néhány perc.

- Néhány perc…

Ridegen csattan a szétkapcsolódó vonal hangja.

Éreztem, hogy szégyell ez a lány, de most nem törődtem vele. Éreztem, hogy ennél úgy sem érdemlek többet. Mások szégyenérzetével kell együtt élnem, de még mindig jobb ostobának lennem.

Jegy nélkül utaztam a villamossal a budai oldalra át. Lassan kezdtek az emberek elfogyni körülöttem, még a legnyomorultabbakat is elhívta az Isten szent születésnapja.

Öt percet vártam a lányra. Már kezdtek fájni a percek, melyeket egyedül töltöttem ott, de aztán hirtelen ott állt előttem. Rövid, combig érő kabátban, fehér csizmában, aranyos csillagporral bekent arccal. Gyönyörű volt, szebb, mint valaha is láttam.

- Szia – mondta egészen más hangon, mint amelyen a telefonon keresztül velem beszélt.

- Szia – mondtam, és belemerültem különös szépségébe.

- Még meddig álldogálunk itt? – kérdezte halkan, majd elmosolyodott. – Azt mondtad anyukámnak, hogy valami fontosat akarsz nekem mondani.

- Nem akarok semmit mondani, csak…

- Csak?

- Rajzoltam neked valamit. Azt szeretném karácsonyra adni. És még valamit…

Nem várta meg, hogy befejezzem a mondatomat, hanem mohón kutatni kezdett a tekintetével, majd pajkos mosollyal belevágott a szavaimba.

- Mutasd, kérlek!

- Itt van – adtam neki oda a mappát.

Gyors és ideges mozdulatokkal nyitotta fel.

- Milyen gyönyörűen rajzolsz! – nézett rám csodálattal. – És ezt nekem akarod adni?

- Igen. Neked készítettem. Rólad.

- Én nem vagyok ennyire szép – mondta, és ajka hirtelen szomorú mosollyá görbült.

- Sokkal szebb vagy, de én olyan szépen még nem tudok rajzolni – mondtam elcsukló hangon.

- Dehogy. Nagyon tehetséges vagy. És én ezt nagyon köszönöm – mondta, majd átölelt, és megcsókolta az arcomat.

- Tudom, hogy nem olyan értékes, de most ez a karácsonyi ajándékod. Tőlem – mondta, majd kislányos mosolya megtelt valami szentséges szomorúsággal.

Ha tudta volna, hogy mennyire értékes volt ez az első csók, melyet zavarodottan, minél messzebb a számtól csókolt az arcomra, akkor talán sohasem adta volna nekem. Mert elhitette velem, hogy különös vagyok, pedig ahhoz másfajta stigmáktól kell kisebesednem.

- Az is egy kép? – mutatott rá a villanyoszlopnak támasztott festményre, mikor elhajolt tőlem.

- Igen. És azt is neked hoztam. De azt nem én festettem. Az apám készítette.

Zavartan nézett rám, nem értette, hogy mit akarhatok vele.

- Ezt is neked hoztam, mert nálam nincs biztonságban. Nagyon szép festmény, az apám festette a születésnapomra. Ha otthon van, történhet vele valami.

- Micsoda? – kérdezte a szokásos kíváncsisággal az arcán.

- Bármi. Elárverezik. Az apám összetöri, ellopják. Bármi. Csak egy rövid ideig legyen nálad.

- Jó, de meddig?

- Néhány hét. Néhány hónap. Nem tudom – mondtam, és lehajtottam a fejemet, mert éreztem, hogy saját hazugságom már a számban, a nyálamban megfeneklett.

- Rendben. Vigyázok rá.

Már nyúlt is a festményért, de megfogtam a karját.

- Várj, segítek hazáig. Nehéz keretben van.

- Jó, de csak addig, hogy meg ne lássanak.

- Rendben. Ennyi is elég nekem – mondtam, s éreztem, hogy megkeseredik a számban a szó.

Szótlanul mentünk végig a szép házakkal övezett budai utcán. Nem szóltunk egymáshoz, mert éreztük, hogy mondhatunk olyat, amivel megbánthatjuk egymást. És én mit mondhattam volna neki. Hogy nincs karácsonyfánk. Hogy a lakás tele van a kipárolgó lúg erős szagával. Talán azt, hogy mennyire éhes vagyok, és süteményt fél éve nem ettem.

Ő sem mondta, hogy mi kerül náluk az asztalra, hogy talán külföldről kap új ruhákat, hogy talán az apja ékszert is vesz neki. Messze jártunk egymástól, és a hallgatás most jól eshetett mindkettőnknek. Aztán megállt és rám nézett. A közelgő este árnyékba vonta az arcát. Vonásai eltűntek, csak hangjának vigaszos csengése csilingelt végig egy magas ház fala alatt.

- Innentől már ne kísérj tovább.

Lehajtotta szép fejét, majd hirtelen felemelte. Hosszan rám nézett.

- Nagyon szép ajándékot kaptam tőled. Örülök, hogy mégsem utálsz. Én sem haragszom rád a múltkori miatt. Mikor olyan durván váltál el tőlem. Most mennem kell. Áldott karácsonyt kívánok neked! – mondta, majd miután látta, hogy nem tudok mit felelni, elindult felfelé egy keskeny lépcsősoron.

Néztem, míg el nem tűnik, majd vártam még egy kicsit, és elindultam Pest felé. Hosszú lábú szelek rohantak végig az utakon, és szétfújták az alkonyat parázsló fényeit. Egy ház ablakán keresztül kihallottam egy csodaszép zenét. Sok hegedű vigasztalan barna hangja fölött aranysárgán énekelt a klarinét. Később megtudtam, hogy a halálos beteg Mozart klarinétversenye szólt akkor ismeretlen édességgel.

Az apám a két ünnep között halt meg. Egyik este lefeküdt. A mennyezetet bámulta, majd az ablak felé fordult, melyen apró tüzek nyíltak, el-elrohanó autók lámpái, más ablakokból felénk virágzó karácsonyfák fényei. Aztán lecsukódott a szeme, és én rácsuktam az ajtót az álmára. Míg a szobám felé tartottam, azt kérdeztem magamtól, hogy vajon álmodik-e.

Másnapra olyanná lett, mint ez a ház. Sápadttá és hideggé. Hiszem, hogy a bánat kaphatta fel a lelkét, hogy messzire vigye. Talán így volt, és én hiszem, hogy jól éreztem akkor is. Egy óráig ültem az ágya mellett, aztán átoldalogtam a szomszédba.

Csak akkor tudtam sírni, mikor elvitték.