Kónya István életrajza már önmagában is az a szenvedélyes és alázattal teli magyar sors, mely oly sokaknak jutott osztályrészül megannyi évszázad alatt.

Szenvedély és alázat, e két nemes művészi attitűd teszi hasonlatossá alakját és művészetét egy másik nagy magyaréhoz, aki ugyanúgy bejárta Európa boldogabb felét, Misztótfalusi Kis Miklóséhoz.

Két művész és két kor úgy fonódik egybe, ahogy az örök magyar elvágyódás és hazavágyódás két iránya egyesül egy életben, hogy magának a kornak a jelképévé emelkedjék. Protestáns életérzés volt ez inkább, ahogy Kis Miklós Hollandiába ment, hogy teológiai tanulmányokat folytasson, miközben felfedezte a magyar betűket, s lett a magyar betű misszionáriusa még akkor is, mikor a holland mesterek nevettek csúszva-mászva araszoló régi betűvonalainkon.

És ilyen volt Bessenyei, de még inkább Ady, aki ott hagyta a magyar falut Párizsért, a párizsi nőkért, duhaj, vad lázakért, forgatagért és szellemi-lelki narkotikumokért akkor, amikor a test első lázrohamai csendes Istenvágyássá békítették a nagy szenvedélyt. Aztán a falu visszahívta és magához ölelte, ahogy anya a gyermeket, s vigasztalta, miközben dacosan megbocsátott neki.

És így járt a nagy Szabó Dezső, akit a magyar vérrel szentelt föld elkábított, hogy felemelje e misztikus kábulatból.

Ilyen ma Magyarország első költője, Döbrentei Kornél, a hamsuni világcsavargó, akit az ősi földekből felzuhogó igék magyarrá szenteltek a szavak szentségszagú tömjénében.

És ilyen ma Kónya István is, aki elindult, hogy felfedezze a Nyugatot Magyarország számára, hogy aztán Nyugat felfedezhesse Magyarországot általa. Zenét hozott a messziből, s a mi különleges és társtalan zenénket vitte külföldre.

Mert magyarnak lenni Európában mindig jobbnak, tudósabbnak akart létet jelent, mert a legkisebb fiúnak legalább a világot kell megváltania, hogy néhány elismerő vállveregetést kaphasson.

Misztótfalusi Kis Miklós megtanult mindent, amit a nyomdászmester tudhat, de lassan bármihez ért, az művészetté nemesedett. Fejedelmek és a pápa rendelt tőle, de ő hazaindult a szentségesen koldus anyaföldhöz, hogy beteljesedjék a magyar végzet, elbujdosni a legnagyobbként a nagyságot luxussá rugdosó Nyugat elől.

Kónya István Nyugat- Magyarországon szerez tanári oklevelet, az ősi pannon tájakon, hogy majd Debrecen, a kálvinista Róma rántsa magához. Innen pedig Hága hívja el, a Királyi Konzervatórium, ahogy a másik nagy magyart is magához édesgetett.  A tudás és a tanulás akarata volt ez, mely őt is elvitte a  németalföld kifinomult szellemi vegetációjába.

A tanulóévek után már érett mester tér haza, aki a gitár és a lant mestere, avatott kamarazenész, de legfőképpen misszionárius.

Régi korok zenéjét hozza haza, s talán vissza is nekünk. Azokét a korokét, mikor egész Európát védte a magyar erő a töröktől.

Mikor máshol egyre fényesedő udvari kultúra hajtott pompázatos és émelyítő virágokat, addig itt a megmaradás volt az egyetlen távoli remény.

Kónya István elhozta mindazt, ami majdnem elveszett az örök küzdelmeinkben, elhozta a valódi európaiságot, miközben a magyar zene maradványait is kutatta, s lemezre játszotta azt az illuzórikus világot,  a nemesi udvarok vidékies csendjének gyenge hajtásait, a végvári kultúzánk gyenge humuszából kinővő éretlen virágokat. Ennyi maradt, de az akkor is és most is elég ahhoz, hogy büszkén viseljük magyarságunkat. 

Kónya István ma újabb koncerteken mutatja meg egy virtuális európaiságtól mentes Európát, s mutatja meg magyarságunk régi töredékeit, a nyugatot mímelő, de mélyebb, s leginkább fájdalmasan feltörő ősi zenei kincsünk maradékát, mely egy világtörténelmi mércével mérhető erkölcsiségben hatalmassá növekedhetett volna.

A legnagyobb nyugati és déli barokk mesterek művei mellett ott vannak a magyar műsorok, a régi reneszánsz művek, a lantzenében újranemesedő ősi magyar harmóniák.

Nem ismerem Őt, de képei boldog embernek mutatják. Hiszem, hogy mindent megkapott, Istent, szeretetet, tudást, hazafiságot, a legmélyebb emberséget.

Képei töprengő, tudósfajta embernek mutatják, mikor egyedül van a pódiumon. És szelíd derűvé nemesedik arcán a játék öröme, mikor a zenésztársak körülülik. Játékában imádságos áhítat vegyül, a ruskini esztétika bölcs művészetimádsága. Azé az emberé, akit egy mélyebb szeretet kinyilatkoztatásában társnak hív a Teremtő.

Sokszor szerepel a képeken zenészekkel, énekesekkel. Úgy gondolom, a zenei harmónia lényege a saját emberi mivoltunk harmóniája másokéval.

Mosolygó énekesek és zenésztársak állnak vagy ülnek mellette. Irigylem a képeken  messzibe néző ember nyugalmát, s még inkább az embert. Ahogy a hatalmas és titokzatos szépségű hangszerek ütegein át a legmagasabbrendű vallomások toboroznak új lelki hadtesteket. És azokat, akik vele zenélhetnek….

Szenvedély és alázat metszéspontjában csak a művészet állhat. Ott is a választottak….

Jó lehet Isten lantosának lenni. És a hazáénak…