Minden gondolatom
béklyótlan ténfereg,
bennem csak most érik az ünnep,
ha nagyon figyelsz,
hallhatod,
ahogy füstüveg-vágyaim
apró darabkáit
eleven mágnesként
vonzod magadhoz.
A nyíló év hajnalán
szótlan boldogság
törleszkedik hozzám:
figyelem majd, ahogy elalszol,
ha sóhajtásod haragos-zöld
meggyfalevelek közé barangol,
és elkezdődik kettőnkről a mese,
…ha tudnád, mennyire félek:
mindezt vajon megérted-e…?
Majd kibontod álmaimból
magadat, - az örökké ott élőt;
áttűnsz,
mint fehér a fehéren,
hiszünk,
mint az utolsó reményben,
elsimulsz,
mint méz a kenyéren,
- és az álmatag sötétben
mosolyod valósággá szépül,
bánatom elhamvad,
Rád bízom magamat,
ahogy egy vén eperfa árnyában
vándor lel nyugalmat.