Napok teltek el, és én a tucatszor elképzelt végzetre vártam.
De nem történt semmi. Nem is mertem kimenni az ebédlőbe, éhségtől összerándult gyomorral várakoztam a szobámban.
Harmadnapra - ahogy kinéztem az égre - a felhők - mint az égbolt megráncosodott bőre - barnán és dús redőkbe hozták a hatalmas esőt.
Estére a hosszú mordulásokból az üvegeket megrengető robaj támadt. A kivilágosodó ég alatt a fák fakultan és zúgva hajlongtak. Heves vihar végigöklözte az utcákat, de hamar elrohant a város fölött, és helyette itt maradt az ablakokon beáradó édeskés esőszag. Mintha a vihar megtisztította volna e néhány napot a fülledt indulatoktól.
Másnap a nagynéném megjelent a szoba előtt, és halkan ebédhez szólított. A konyhában hárman ültünk, velem szemben a nagybátyám. Ránéztem, láttam, hogy remeg a keze, és reszkető ajkakkal szürcsöli a levest. Még néhány percig maradt, aztán a nagynéném felé fordulva ennyit mondott:
- Te mondd meg neki!
Még rám nézett, aztán kemény és csikorgó léptekkel távozott.
- A nyári szünet végén nem mehetsz vissza Pestre. Itt, a szomszédban kell folytatnod a tanulmányaidat. Jó iskola, szakmát ad. És ha rendesen tanulsz, tovább is mehetsz.
Tehát ez az ára - gondoltam magamban -, hogy nem kell nevelőintézetbe mennem. Hittem, hogy ez az asszony járt közben értem. Ha ő nincs, ma kevesebb lennék. Vagy talán nem lennék.

Kegyes ősz járta végig a komárdi utcák porból felszegett homlokú házainak hosszú sorát. Önön szépségétől kábult ősszel telt meg a nyár, mikor megkezdtem a középiskolai tanulmányaimat.
A széles terekre ránehezülő belvárosi paloták felől hosszú, fasorral árnyékolt út vezetett a gimnáziumig.
Hosszú kocsisorok, mint halottasmenet, úgy vitték a gyermekkort, az a tünékeny gyermekálmok koporsóiba zárt kisfiúkat a távolból ide, a szürke óriásként felmagasodó ikerépületek felé.
Gyűrött és szétfeslett levelekkel megtelt szökőkút magasodott jobbra, haldokolva lehanyatló nyakkal, két karként széttáruló vízsugárban ölelte magához az őszi napot. Nem messze a postapalota magas sárga épülete állt ódon pompában, sebesült oldalfalakkal, s hallgatag lélegzettel szuszogta ki és be magából az embereket.
Aztán a belvárosból kifelé vezető hosszú út meredeken elhajolt a külvárosi iskolaépület felé.
Két hatalmas épület egymástól átlósan emelkedett a gazdag lombú fák fölé, s komor méltósággal tekintett le a hatalmas tömegként gomolygó diákokra.
Oly idegenül éreztem itt magam, hogy vakon bámultam el a rácsos kerítés fölött Pest felé, melyet háromnegyed éve láttam utoljára.
Ahogy ott esetlenül álldogáltam az L alakban elhajló folyosón, a meginduló tömeg magával sodort, és mikor megálltam, durván tovább lökdösött.
Aztán egyszerre egy erős kéz ölelt magához, és kiszakított a tömegből.
A nagybátyám volt az, aki most szánakozó pillantásokkal mért végig.
- Nesze, adok még egy kis pénzt - mondta, és néhány százforintost nyújtott felém. - Tedd el jól, hogy el ne lopják!
Mohón kaptam a pénz után, és körülnézve, óvatos mozdulatokkal rejtettem a pénztárcámba, miközben a tömeg zúgása elnyomta halk köszönésemet, melyet zavartan hebegtem a nagybátyám felé.
- Vigyázz magadra, járj mindig okos emberként. Legyél számító és ravasz, de tudj megalázkodni akkor, mikor hasznot remélhetsz belőle! - mondta dadogva, mert tudtam, hogy nem szeret, mégis elérzékenyült.
Most olyan volt, mintha már nem is akarna szabadulni tőlem. Bölcs sejtésként ébredt föl bennem, hogy most hasonlót élhet át, mikor a fiát elveszíthette. Tehetetlenül állt előttem, és éreztem, hogy legszívesebben megölelne, hogy magával vigyen. De elernyedő karjaiban elpattant az ölelés vágya. Megveregette a vállam, majd nehézkes léptekkel elindult az ajtó felé.
Még hosszan néztem utána, de a tömeg újabb hulláma ismét sodorni kezdett az emeletekre nyíló lépcsőház felé, és én hagytam magam, hadd vigyen, rugdosson, lökjön tovább és fel, a negyedik emeletre, ahol kijelölték a szobámat.

Ekkor ismertem meg életem során az egyetlen barátot, kire minden színpadiasság nélkül el merem mondani, hogy a legigazabb emlékezéssel őrzöm meg lényének minden vonását.
Első látásra szemet szúr vidékiessége, modorának feszes és alázatosságra hajló akarata. Tekintete nyílt volt és őszinte, első pillantásra is ragaszkodó és félénk, de tartásában a menekülés és a kíméletlen ragadozói hajlam is ott élt, ott virágzott buján és szövevényesen.
Alacsonyabb volt nálam, törékeny és széparcú, igazi magányos, akit a tömeg felületesen a közösség legszolgaibb tagjának vélhet.
- A negyedikre?
- A negyedikre - mondtam elmosolyodva, ahogy nyájasságában némi komikusságot láttam meg.
Nem volt még szilárd és férfias hangja, s talán ezért következtettem akkor arra, hogy jelleme is ezért lehetett olyan műveletlenül elburjánzó, gondozatlan kert.
Hatalmas bőröndöt vonszolt maga után, ahogy nehézkesen rótta a meredek lépcsősorokat. Most vettem észre, hogy milyen jól öltözött, mennyire jól áll rajta a ruha. Aztán a magaméra néztem, és az jutott eszembe, hogy ez a fiú az én legjobb ruhámat még munkaruhaként sem viselné.
Hosszú és szűk folyosóra érkeztünk, melyet egyre szűkülő fénysávval árasztott el a végén a mennyezetig nyúló ablak, melyet csak egy vaskorlát vágott ketté.
Szobák tátogtak ránk sarkig tárt ajtókkal hosszan a baloldalon, és a jobboldalon csak a fürdőhelyiség és a mellékhelyiségek nyíltak egy széles bejárattal, valamint a mosókonyha.
Az első, akivel találkoztunk, egy nagyfiú volt, aki szótlanul lökött mindkettőnket alrébb, hogy kamaszosan félszeg, de tehetetlenül csüngő karjait lóbálva elhaladhasson köztünk.
- Bocsánat- mondta a velem szemben álló fiú, ahogy mindketten neki estünk a falnak, és egymásba kapaszkodtunk meg.
Amaz dühösen hátrafordult zord nagyfiús pillantással, majd eltűnt az egyik ajtó mögött.
Egymásra néztünk, és összenevettünk. Nem tudom, hogy mit találhattunk annyira mulatságosnak, de mintha lelkünk egyszerre és egyként rezdült volna meg e szótlanul bontakozó barátság első pillanataiban.
- Még be sem mutatkoztam - mondta illedelmes hanghordozással. - Dalnok Károly - mondta elmosolyodva, és apró kezét felém nyújtotta.
- Micsoda neved van, Dalnok Károly - mondtam, és elnevettem magam, ahogy hirtelen mozdulattal - mint aki most kap észbe - lekaparta a fejéről a másik kezével a sapkát.
Most valóban mulatságos volt a rövidre nyírt hajával, elálló füleivel, szomorú és csendes tekintetével.
Többen is érkeztek az emeletre, mind elsősök, akik még ott hordozták a vállukon az anyai ölelés illatát, s szemükben csak most fakult ki az első rémület könnye. Csak mi ketten álltunk ott szeretetlenül és ölelések nélkül, és hosszan bámultuk a mellettünk elhaladókat.
- És téged hogy hívnak, illetve hogyan szólíthatlak? - kérdezte hirtelen ez a furcsa nevű és furcsa gesztusokkal vibráló fiú.
Nem is néztem rá, csak figyeltem az egyre sűrűsödve érkező elsős kollégistákat.
- Barlai vagyok, és úgy szólítasz, ahogy akarsz - mondtam elmélázva.
- Azért keresztneved is van - mondta az arcomba meredve a velem szemben álló.
- Van. Persze, hogy van. Zoltán, illetve Zoli - mondtam még mindig másokat bámulva.
Éreztem az arcomon ennek a fiúnak a különös boldogtalanságban fogant tekintetét, de sohasem szerettem volna meg, ha akkor nem történik valami olyasféle dolog, amely a későbbi életünkben, az első középiskolás éveinkben mindennapossá válik.
- Szólíts Karesznek - mondta Dalnok Károly e férfias névtől teljesen idegen hangsúllyal, majd elindult a kijelölt szobája felé.
Nem is törődtem volna vele, ha akkor nem ront ki az előbb mellettünk elhaladó magas fiú, és nem ordítja el magát.
- Nem tudsz köszönni, pecka?
- De tudok - mondta Karesz, de akkor már elkésett halk szavú jólneveltségével. Talán még a velem való találkozással volt tele parányi elméje, talán otthon járt, megölelhette az édesanyját, miközben tétova léptekkel igyekezett az utolsóelőtti szoba felé. - Szervusz!
De a másik már nem törődött vele.
- Elkéstél kisfiam! - üvöltötte rekedtes és férfias hangon a nagyfiú, és arcon ütötte az én halkszavú kisbarátomat, aki a bőröndjét elejtve a folyosó kövére zuhant. - Ezentúl csókolóm, bácsi lesz a tőled elvárandó, kispecka - üvöltötte a nagy.
Karesz mozdulatlanul feküdt a folyosón, teste összegömbölyödött, mint egy kölyökállaté, mely most tanulja a fizikai megaláztatást.
Dermedten álltam ott, közben a fiú még egyszer belerúgott a reszkető kis testbe, majd diadalittas arccal elindult felém, s erőteljesen a szemembe nézett.
Ösztönösen köszöntöttem:
- Szervusz!
- Szevasz pecka! - horkant rám, majd ellépett mellőlem, és kiszaladt a folyosó kegyetlen öleléséből.
Karesz még mindig mozdulatlanul feküdt. Odaszaladtam hozzá. Kezével eltakarta az arcát. Lágy és nőies ujjai oly gyöngéden terültek az arcára, hogy nem tudtam ellenállni, magamhoz öleltem ezt a fiút.
- Ne bánts! - kiáltotta.
- Nyugi, csak én vagyok, a Barlai!
- Te vagy, Zoli! - kapta el az arcáról a kezét, és hálás szemekkel nézett rám.
- Gyere Dalnok Károly! Nem fekhetsz itt egész délelőtt.
- Nincs már itt? - kérdezte aggódva.
- Nincs, ne félj már annyira! Elhúzott a balfenéken - mondtam kajánul, de ő szeretetté komponálta az én erőtlenül mutáló hányavetiségemet.
- Jó, akkor megyek.
Nehézkes mozdulatokkal feltápászkodott, és elindult a folyosóvége felé.. Most én követtem őt, figyeltem bizonytalan járását. Különös volt, hogy szinte minden harmadik lépésnél hátrafordult, hogy ellenőrizze, mögötte vagyok-e.
Megálltunk az utolsóelőtti ajtónál. Mindkettőnk neve ott volt a névtáblán. Ő a második, én a negyedik ágyon kaptam helyet.
- Te is a négynegyvenötösben? - kérdezte izgatott örömmel.
- Látod! Nekem is ide szól a belépőm.
Felém fordult, és valami kegyelemszerű hála ömlött szét az arcán. Varázslatossá tette ezt az arcot a házak felé magasodó nap szórt fénye, mely lustán könyökölt be a nagyablakon.
- Úgy örülök neked! - mondta, majd szemérmesen elkapta rólam a tekintetét, és félénk mozdulattal benyitott a szobába.