Üres szoba várt ránk, ahogy beléptünk. Négy ágy, négy egymásba tolt íróasztal az ablakkal szemben. Az ablakra hosszú sárga függöny hullott, melyre a nap rávetítette az ablakra feszülő vasrácsot.  Elbizonytalanodtam, ahogy végignéztem a jellegtelenségében börtöncellához hasonlatos szobán.

Az ágyon fehér matrac, melynek az elejét ízléstelen színű és kopott pléddel takartak le.

Ingatag lépésekkel a szekrényemhez mentem.

Erős fertőtlenítőszag csapott az arcomba, de tiszta volt, és néhány apró sérüléstől eltekintve rendezett és ép állapotú.

Gépies mozdulatokkal elkezdtem azt a kevés ruhámat kipakolni, amelyeket még Pestről hoztam magammal, és azokat, melyeket a nevelőanyám vett nekem. Alulra tettem a könyveimet és a mappámat, melyben a rajzaimat őriztem.

Nem tartott sokáig, hamar berendezkedtem.

Behajtottam az ajtót, majd a nagybátyámtól kapott lakattal bezártam.

Ahogy oldalra fordultam, Kareszt láttam az ágyon ülni a hatalmas bőrönd mellett.

- Elfáradtál? – kérdeztem meglepetten.

Nemet intett a fejével, majd oldalra fordult.

Odaléptem hozzá.

- Segítsek?

- Nem tudsz. Hogyan is tudnál? – emelte rám könnyektől szépült tekintetét.

- Ne sírj, öregem! – ültem le mellé vigasztalón.

- Jó neked, hogy rajtad nem látszik meg a gyengeség.

- Ugyan. Én is szoktam sírni. De nem minden kicsinységért.

- Neked kicsinység, hogy a szüleid kilöknek otthonról háromszáz kilométerre.

- Nekem szüleim sincsenek, te mafla – mondtam, de keserűvé vált az ajkam. Hirtelen elém tűnt az apám, mintha ott állna az ajtóban.

- Meghaltak? – kérdezte Karesz elpárolgó könnyekkel.

- Az anyámat alig ismertem. Kicsi voltam, mikor elment. Az apám karácsony után halt meg. Alig több, mint fél éve.

- Akkor most nekem kellene téged vigasztalnom – nézett rám, s együttérző mosollyá derült az arca.

- Köszönöm, nem. Nincs rá szükségem. Magam is jól megvagyok – mondtam csendesen, majd visszaléptem a szekrényemhez.

Láttam, hogy egy kis ideig még bámészkodik az ágyán ülve, majd szótlanul elkezdte a ruháit a szekrénybe pakolni.

A délután fakó aranyába hanyatlott a világ, mikor megérkezett a harmadik szobatársunk. Szótlan, barna fiú volt. Köszönt, majd kötelességtudón berendezkedett. Karesz az ágyon feküdt, én a szék támlájára támaszkodva néztem ki az ablakon. Az ég tetejéig feltornyosodó felhők mögül hosszú aranykévék hullottak az út menti fák halványzöld lombjai közé, és a háztetők is aranyként izzottak a városközpontig nyúló hosszú utcasoron. Újra Pest jutott az eszembe a hatalmas házakkal, a végtelenbe vesző útjaival, állandóan robotoló zajokkal, az éjszakákban is lobogó fényekkel.

- Zakar Balázs vagyok – nyújtotta felém a barna fiú a kezét. Félszeg mosolyra húzódott a szája, ahogy ott állt előttem.

Ahogy kezet fogtam vele, és eléje állottam, egy fejjel voltam magasabb nála.

Nagyon jól ápolt fiú volt. Ruházata elárulta, hogy nem gazdag családból jött, de ahonnan származik, ott minden a zord rendből és könyörtelen fegyelemből fogant.

Már akkor látszott, hogy eltéríthetetlenül ő lesz mindannyiunk között a legszikárabb lelkiségű, de a legnagyobb tudású fiú.

- Barlai Zoltán - ráztam meg erőltetett férfiassággal a kezét.

Láttam elhervadó mosolyában, hogy érzékeli a kettőnk közti társadalmi különbségeket, s talán valamit abból is megérezhetett, hogy bennem a művészi hajlandóság kibékíthetetlen ellentétben áll az ő kíméletlen materiális lelkével. Ezért az első időkben alig beszéltünk egymással.

Hallgatagon ültünk a szobában, és nem törődtünk a kintről beszivárgó zajokkal.

És az este végigrohant a komárdi utcákon és a naplemente könnyű aranyporával fújta be a házakat.

Már csend volt a folyosón, mikor hirtelen kivágódott az ajtó.

- Negyvenötösök, talpra! – ordította egy alacsony, széles vállú fiú.

A másik kettő talpra is ugrott, de én szótlanul bámultam ki az ablakon.

- Te nem hallottad, amit mondtam? – kérdezte felém lépve.

Ahogy megnéztem, most láttam meg a karján az ügyeletesi karszalagot.

Nehézkes mozdulatokkal felálltam.

- Lehetett nem hallani? – kérdeztem vissza.

- Pofázol, pecka? – üvöltötte felém. – Miattad ma ez a szoba takarítja a folyosót és a budit! – mondta gúnyosan, de még mindig emelt hangon. –Értve vagyok? – kérdezte hunyorogva.

Mindhárman egyszerre bólintottunk.

- Na azért – mondta leereszkedőn, majd kitámolygott a szobából.

Komor csönd zuhant mindhármunkra. Zakar szólalt meg.

- Ezt jól megcsináltad. Első este rögvest ránk száll az összes végzős.

Kareszre néztem, de ő csak szánakozó tekintettel nézett vissza rám.

Hirtelen újra nyílt az ajtó, és újra az ügyeletes jött be. Megvető módon végigmért mindannyiunkat.

- Akkor vacsora után felkapjátok a partvisokat, a mosófákat, vödröt és a rongyot, és felnyaljátok a folyosót és a mellékhelyiségeket.

Már indult volna kifelé, mikor megragadtam a karját.

- Kérem…

Az ajtónál értem utol. Megállt, közelről az arcomba meredt, majd a kezemet lefejtette a karjáról.

- Mit akarsz, pecka?

- Ezek nem tehetnek róla. Csak én takarítok. Egyedül is vállalom – mondtam kérlelő hangon.

Ez megérezte a gyengeségemet, és már támadt is.

- Megint pofázol fiacskám. Akkor nemcsak ma, hanem a héten is. És mindhárman nekiszakadtok. Különösen a budinak. Értesz, kisöreg? – mondta fanyar vigyorral. Teljes testtel felém fordult, de ettől kaptam erőt.

- Nem, nem értelek. És nem vagyok pecka, és nem szoktam pofázni. Remélem, te is megértettél? – érzetem a lázas indulatot végigáramolni a testemben. Hideg lett a homlokom, de a mellkasomban forró szorítást éreztem.

Az ügyeletes felhorkant, majd felém lépett. Hirtelen belekapaszkodott a ruhámba, és az összeszűkülő ingnyaknál szorongatni kezdett. Éreztem, hogy a ruha belevág a nyakamba. Fuldokolni kezdtem. Hirtelen mozdulattal az ellenfelem arcába fejeltem, melytől elengedett a szorítása. Megtántorodott előttem, s egyet hátralépett. Nekiugrottam, de karja hirtelen felémrándult, s magához ölelt. Egész testemmel nekilöktem az első ágy mellett álló szekrényajtónak, mely a lökés erejétől kinyílt. Most ő támadott. Átfogta a nyakamat a két kezével, és a csípőjén keresztül meglódította a testemet. Együtt zuhantunk a két ágy közé. Estemben éreztem, hogy nekivágódik a testem a szekrényajtónak, mitől az leszakadt.

Forróság öntötte el arcomat, az elnehezült légzés erőfeszítésének melege, és a fojtogató ziháló lélegzetvételei.

- Mi folyik itt? - ordította egy férfias hang. Hirtelen éreztem, hogy a rajtam lévő tehertől megszabadulok, az engemet szorító karok elernyednek.

Magas és jó megjelenésű fiú állt előttem. A földön fekvő hirtelen felpattant, s üvöltve ugrott felém.

- Te rohadt állat! Velem kezdesz! Véged van, kisfiú!

- Állj le, Andris! – mondta a magas fiú kemény parancsszóval, majd felém fordult. – Előbb a te meséd következzék!

Az jutott az eszembe, amit a nagybátyám az autóban mondott:

- Vigyázz, nehogy balhéba keveredj. Ne is tudják a nevedet, maradj jelentéktelen. Ilyen helyen nem szeretik az egyéniségeket. Főleg, ha elsős.

Messze elnéztem, majd felé fordultam. Éreztem, hogy mindezeket jósággal és valamiféle avatott bölcsességgel mondja.

Enyhe pír ömlött el az arcán, szinte átölelt a tekintetével. Majd mintha visszarévedt volna a régi, a saját gyermekkorára, így folytatta:

- Ha bármi is történik, senkit ne márts be. Akkor is bántani fognak, de olcsóbban megúszod. A közösség birkanyáj. Bármikor vakon és félvakon keresztülgázol rajtad. A tanárok nem fognak megvédeni. Nem tudnak, de nem is akarnak. Akkor jó, ha az egész közösség bűnös, akkor nem tud morálisan semmit számon kérni. Ilyen ez a világ.

Lehajtottam a fejem. A kezemet kerestem, mely most ernyedten feküdt az ölemben. Ez a kéz, melyet mindig ökölként hordtam a zsebemben, mert küzdésre rendelte a saját életem. A nagybátyámnak igaza van. Senkinek kell lennem, hogy túléljem.

Millió szikrázó fény gomolygott a hosszú fasor ezernyi szétrepedt lombja közül. Mögöttük sovány templomtorony emelkedett lusta méltósággal, csendes harangszóval.

Egy autó száguldott el mellettünk. Összerezzentem.

- Én kezdtem – mondtam csendesen.

A magas fiú közelebb hajolt hozzám.

- Nem értettem. Zümmögj hangosabban. És nézz a szemembe, ha nekem duruzsolsz!

Felemeltem a tekintetem, úgy néztem ennek a markáns, széparcú fiúnak a szemébe. Nem féltem tőle, az arca megfontoltságot és tettetett haragot sugárzott, mely mögött jószándék és szikár önfegyelem rejtőzött.

- Én miattam volt a verekedés. Az ügyeletes tette a dolgát.

- Értem – mondta a fiú, majd némi együttérzéssel folytatta. Akkor most lemégy a tanári irodába, és jelented az esetet. De előbb cseréld ki a ruhádat, mert elszakadt. Radics, te meg gyere utánam – mondta, majd mindhárman kimentek a szobából.

A komárdi középiskola jellegzetesen modern iskola volt hatalmas, hasáb alakú épületegyüttesével, hosszú, szűk folyosóival, szikár betonfalaival, s az udvarra ezernyi rácsos ablakkal hunyorgó homlokzattal.

Az első pillanattól gyűlöletet  éreztem minden iránt, ami körülvett. De  belső rendje még embertelenebb volt. Katonás fegyelmű kollégiuma, zord és katonás hierarchiája olyan hatalmas súllyal nehezült a lelkemre, hogy az első napokban összeroppantott.

A kaszárnyaszerű épületbelsőbe a gyermek mindenét elveszítette. Korábbi önmagát, derűjét, álmait. Igaz, másfajta örömök, érzések nőttek helyettük, de ezek amolyan kinövések voltak, sajgó és viszkető daganatok, melyeknek semmi közük nem volt a sarjadó gyermekkorhoz. Itt nem fiatalokká serdültünk, hanem farkasokká züllöttünk. Az erények lekoptak rólunk, az erkölcseinket levetettük, mint szánalmasan szegényes ruhát. Békétlenségből és alázatból táplálkozott a kollégiumi lét, és a barátság képessége szikár érdekközösségként élt bennünk tovább.

A rendszer legalján az elsőévesek álltak, akiket  kollégiumi nyelven peckáknak hívtak. Húsz év telt el, és én még mindig nem gondolkodtam el ennek a szónak a jelentésén, és talán nem is szeretném megismerni annak valódi értelmét. Itt azt jelentette, szolga. A pecka köteles volt bármely felsőbbéves utasítását végrehajtani. Természetesen itt is egyfajta hierarchia érvényesült. Ha egy második vagy egy harmadikos beosztott egy munkára, akkor a végzősök parancsszava bármikor felülbírálhatta ezt. Még az ügyeleti szabályokat is. Végzős sohasem adott ügyeleti szolgálatot, autonóm urai voltak egy-egy szintnek. Még a kollégiumi nevelők is csak ritkán kérdőjelezték meg egy-egy végzős parancsát, és soha nem szóltak, ha heteken keresztül ugyanaz az elsős takarított, mosott, vizet hordott, tételt másolt. Szinte abroncsként tartotta egybe az a közérdek a nagyobbakat, hogy az elsősnek sohasem lehetett igaza egy nagyobbal szemben.

Mert az elsős mindennap takarította a folyosót, a mellékhelyiségeket, a saját és a felsőbb évesek szobáit, ágyat vetett és bontott, köteles volt az ételének és a pénzének egyrészét átadni a végzősnek. Becsomagolta a tankönyveit, a tételeit másolta, a ruháit mosta, és örült, ha lámpaoltás után a vécében tanulhatott másnapra. Hiába volt négytől hétig csendes tanulás, a beosztott peckának el kellett lepleznie, hogy nem a saját munkáját végzi, hanem más helyett dolgozik.

A kollégiumban mindent csengőszó vezetett be, majd az ügyeletes a napszak kötelezettségeivel telekiabálta a körleteket.

Még évekkel később is e rendszabályok kormányozták a mindennapjaimat, s még két évtizeddel később is hallom a reggeli csengőszót, és a testem engedelmeskedik az emlékezés beteges játékának

Ébresztő háromnegyed hatkor volt, reggelihez a sorakozó hatkor. Fél hétkor tanulás fél nyolcig, majd takarítás a folyosón és a szobákban. Háromnegyed nyolckor el kellett hagynunk a kollégiumot. A délelőtti órák fél háromig tartottak, közben ebéd egytől háromig. Utána egy óra szabadidő a tanulásig. Majd négytől hétig szilencium. Héttől nyolcig vacsora, majd kilencig szabadidő. Eztán tisztálkodás, takarítás, tízkor lámpaoltás. Ez volt az egyik legkegyetlenebb időszak, ekkor történtek a verések, a leszámolások, a kisebbek kifosztása.

Mennyi sírást hallgattak ezek a szótlan falak este tíz után, mennyi keserű gondolat feszült a mennyezetnek, ahol még néhány perccel ezelőtt a halk lámpafény bolyongott, mennyire sűrűvé vált a sötétség az imáktól és a szitkoktól.

A kora ősz éjszakái még langyosak voltak, s mi hallgattuk az elszáguldó autók hangját, és képzeletben beültünk az autókba, hogy csak menjünk innen minél messzebbre. És el is vitte a lelkünket a halk esti duruzsolás, elvitte messzire, hogy reggelre még szegényebbek legyünk.

Szótlanul feküdtünk száznyi ágyon mi, elsősök, s önmagunkat vallattuk, hogy mit is keresünk itt. Aztán megnyugodva adtuk a választ, hogy sokunknak még ez is jobb, mint az otthontalan otthonunk.

Talán csak az éjszaka tudja, hányan aludtunk el nedves szempillákkal, hányan kifordult végtagokkal, hányan Istennel és ámennel, mennyi gyermek ajkába ragadt a káromlás. De éjfélre csak a folyosók virrasztófényei égtek, a szobákat csendesen ellenőrző éjszakai ügyeletes árnya siklott végig, és még sokáig kísértett az éjben pislákoló lámpasor és a sötétség füstszaga.