Aranylant

Néhány napja egy rádióba voltam hivatalos - irodalomról, versről, alkotásról, ihletről és mindenféle ehhez kapcsolódó kérdésről, gondolatokról faggatott egy egész órán át két igazán ügyes és rokonszenves műsorvezető, egy antropológus és egy művészettörténész.
Nekem meglehetősen sajátságos véleményem van a mai magyar irodalomról, és ezt nem is rejtettem soha véka alá.
Tudtam, most sem fogom.
Ezt már akkor elhatároztam, amikor itthonról elindultam, noha tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy vannak, akik nem értenek majd egyet velem. Sebaj. Én annál biztosabb vagyok a dolgomban, minél inkább arról akarnak meggyőzni, hogy a silány, értéktelen, (leginkább a svéd gyermekversekhez hasonlatos, katonás sorokba rendezett és) versnek nevezett - de az ahhoz vajmi kevés koherenciát mutató - írásnak köze van az irodalomhoz.
Nincs.
Ezeknek a szörnyűségeknek csak annyi közös vonása van az általam versnek ítélt műhöz, hogy mindkettő bizonyos rendezett formában jelenik meg: így hát látszatra - de csak látszatra! - vers.
Nem az.
Nagyjából kétféle rettenet létezik: vagy a minimalista, túl modernnek képzelt, rímtelen, üresjáratú konzerv-vers, néha - rémisztő esetben - haikunak álcázva; és a bosszantóan hosszú sorokból álló, legkiválóbb nagyjainkat utánozni próbáló, végeláthatatlan körmondatba tévelyedett és ott végérvényesen elsüppedt iszonyat.
Mindkettő ijesztő. A vers nem ilyen.
A vers - nekem, és sokunknak - templom.
Imádság.
Káprázat.
Öröm.
Varázslat.
Nekem a verset ne kelljen dekódolni és külön használati utasítást mellékelni hozzá, miként értsem.
Ne legyen dodonai feladvány.
Ám legyen benne harmónia, rím, szépség, és még sok-sok minden: íz, fény, dallam, szín, és persze gondolat - mindaz a ma már sajnálatosan és lassan feledésbe merült érték, amitől például egy Tóth Árpád-vers ragyog, vagy éppen elborong; amivel egy Ady-vers szenvedélyessége felráz; amitől egy Kosztolányi-féle hajnalban megérzem a bál rejtett izzását, és eltűnődöm:

"...hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?"

- ...és mindez bennem megcsendül, fellobog és elnyugszik.
Lám, lám, 1933 ősze óta mit sem változott a szép fogalma és remélhetőleg nem is fog. Csak vigyázzunk rá, mert a svéd gyermekvers-szerűségek lesben állnak és szomorúan látom, sokakat sikerül is becsapni, tévútra terelni, hiszen az írott és internetes irodalomban is annyiszor és annyian akarják sárba rántani azt, amit avittnak és ódivatúnak kikiáltva mellőznek ma mind a kiadók, mind a magukat irodalmi portálnak aposztrofált honlapok.
Ha úgy tetszik: én most éppen vészharangot kongatok.
Méghozzá nagy erőkkel.
Tudom, nem vagyok egyedül ezen nehéz gondolatokkal, gondokkal - csak ma erőtlen, és sajnos egyre halkabb a régi, szép hang a zajos, erőszakosan csörömpölő "új és friss" kortárs zaj dübörgése mellett, mely az obszcenitás és semmitmondás talajába eresztette dallamtalan, szörnyű gyökereit, és ilyeténképpen nincsen átjáró út a kortárs irodalomnak csúfolt pszeudo-művészet és a magamfajta író ember között.
Pedig én bátran és mindenféle nagyképűség nélkül kijelenthetem, hogy olvasom, ismerem, sőt, fordítom a veretes, nehéz francia parnasszistákat, a könnyedebb, szépen omló szimbolistákat, impresszionistákat: Mallarmét, Nervalt, Musset-t, Verlaine-t, de Lisle-t; a patika-pontos szonettkirály Heredíat; olvasom a sötét látomásaival is fennen ragyogó expresszionistákat, Trakl-ot, Benn-t, a kifinomultan szecessziós Hofmannsthal-t, George-t, akiről egy irodalomtörténész egyenesen azt írja: "Stefan George Ist Ein Skandalon". (Bárcsak ilyen skandalum lenne még ma is minden vers! Vagy ici-picit is hasonlítana rá - fejünk sem fájna!)
És persze olvasom és szintén fordítom a romantikus Keats-t, akinek egy görög váza az ürügy arra, hogy egyfajta világlátást megfogalmazzon - A Szép igaz, s az Igaz szép! - ; a zaklatott zsenit, Shelley-t vagy a szilaj Byront; magyarítom a nagy olaszokat: a filozofikus Leopardit, a lágyabb Pascolit, a katonás D'Annunzio-t; vagy a költőóriás orosz lírikust, Jeszenyint; a meditatív Tyutcsevet, vagy ábrándos Fet-et, nagy "szívügyemet", névrokonomat: a rejtelmes, bátor Ahmatovát, aztán a merész Ahmadulinát; a spanyolul lázadó Lorcát, a talányos Machado-t, a szenvedélyes Unamuno-t - és sorolhatnám még sokáig, sokáig. Bátran kijelenthetem, hogy értem, érzem és fordítom e nagyszerű költőket, átélem minden sorukat, sőt, élvezem, anélkül, hogy használati utasításra volna szükségem verseik értelmezésében.
A maiakhoz vajon miért kell(ene)...? Olyan jól elboldogult a világ hosszú évszázadokon át, ma miért kell megfejteni egy verset és fejvakargatásra késztetni az olvasót...? Elfelejtettünk érthetően, világosan írni...? Mi történt...? Nem divat...?
Aztán van még egy újabb tendencia is, és (ha lehet) még cudarabb, rosszabb esetben pontosan az ellenkezője történik: már-már arcpirítóan naturalista módon, a döngölt-padlójú, VI.osztályúnál is pocsékabb kocsmák, lebujok borgőzös és útszéli hangján szólal meg egy "vers" - ami persze a vaskosabbnál is vaskosabb trágárságokkal bombázza a gyanútlan olvasót, irodalomnak kikiáltva azt, és vérlázító otrombasággal ront neki mindennek, ami azidáig szent volt.
Nem tartom magam prűd embernek - de ma sokszor hátrahőkölök az iszonyattól.
És ha mindez még nem volna elég, nos, ezek a kortárs költők többkötetes, beérkezett, koszorús poétáknak számítanak - ám pajzsra emelésüktől a jobb érzésű irodalmár vagy egyszerű vers-kedvelő olvasó megretten. Hát ilyet és imígyen is lehet...? Ma már ezt is lehet...? Mi jöhet még...?
Félelmetes mindkét alternatíva.
Vajon mi ez a rémisztő pandémia, amely terjed, mint a bozóttűz vagy a sárgaláz és alig, vagy egyáltalán nem találjuk az ellenszerét...?
Vagy ha igen - azt rögtön kikiáltják avittnak.
Egyszer valahol azt olvastam, hogy "az igazi költő olvasása közben mindig azt érezzük, hogy ezt a verset csak így lehetett megírni, semmi sem hiányzik belőle és semmi felesleges nincs benne és nem végződhetett sem előbb, sem később, csak ahol a költő befejezte."
Igen. Valahogy így...
Aznap este - amikor eljöttem a rádió stúdiójából -, a könyvespolcom előtt álldogáltam, kerestem, mit emeljek le, miből olvassak elalvás előtt. Öröm volt a kötetekre nézni: a már említett hatalmasságokon - Tóth Árpádon, Kosztolányin, Adyn - kívül József Attila, Dsida, Radnóti, Áprily, Reményik, Szabó Lőrinc, Wass Albert, Nadányi, Babits...
...és aznap Babitsot olvastam. Már eszembe sem jutott az a kakofónia, az az írásbeli paralália, amit a mai magyar kortárs irodalom olyan nagyon akar a torkomon lenyomni. Nekem aztán nem! Soha!
Örömmel töltött el, hogy mint mindig, akkor este is, az új év legelején, túl egy tanulságos stúdió-beszélgetésen különös meghatottsággal olvasok egy jólismert, csodaszép verset. Egy igazi verset!
És ezzel örökre és újra, immár véglegesen eltemettem magamban a rémálmot, a disszonáns, magyarázatra szoruló és dekódolásért esdeklő, nyelvi kínlódásoktól terhes és terhelt hebegést, amit ugyan divatos ma szeretni, dicsérni, amiről nagyon trendi dolog elógiumokat zengeni, sikk futószalagon, naponta akár többet is gyártani - de azoknak bizony a vershez semmi köze.
És én Babitsot olvastam boldogan.
És most hadd osszam meg ezt az élményt az Olvasóval is.

…Babits Mihály e vers megírásakor pár év eltéréssel majdnem éppen annyi éves volt, mint most én.
És már a halálra készülődött.
[…]
Életrajza röviden álljon itt, hogy aztán az Ősz és tavasz között című, belőlem kiváltott gondolataimat leírhassam.
Babits Mihály 1883. november 26-án született Szekszárdon, erősen vallásos értelmiségi család gyermekeként. Tanulmányait Pesten és Pécsett végezte, 1901-ben beiratkozott a pesti egyetem bölcsészkarára.
Négyesy László stílusgyakorlatain ismerkedett meg Juhász Gyulával és Kosztolányival. 1900-tól kezdett verseket írni, ekkor azonban még nem gondolt nyilvánosságra. Budapesten latin-magyar szakon diplomázott. Baján, Szekszárdon, Fogarason, Újpesten és Budapesten tanított. Első műveivel a Holnap című antológiában jelent meg (1908). Fekete ország című versével nagy botrányt kavart, mert Ady Fekete zongora c. művével egyetemben érthetetlennek találták. 1908-ban Itáliába utazott, és ekkor határozta el az Isteni színjáték lefordítását. 1909-ben jelenik meg első kötete (Levelek Iris koszorújából). 1911 folyamán jelent meg második kötete (Herceg, hátha megjön a tél is). 1911-től az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumba helyezték át. 1912-ben kezdte a Dante-fordítást.
Első korszakára az antik görög irodalom formáinak imitálása jellemző. Második korszakára - 1912 utáni verseire - a keresztény irodalom műfajainak, a zsoltárnak imitálása jellemző. 1913-ban jelenik meg fantasztikus regénye, A gólyakalifa.
Egy verse ürügyén (Játszottam a kezével) hazafiatlansággal vádolták, fegyelmi indult ellene, elvesztette tanári állását, nyugdíjaztatta magát. 1916-ban megjelenik harmadik verseskötete, a Recitativ.
A Nyugat főmunkatársa, majd 1919-ben egyetemi tanár, az ellenforradalom után megfosztják ettől az állásától is.
1919-ben írta az 1990-ig cenzúrázott Szíttál-e lassú mérgeket című versét, amelyben a tanácsköztársaság jelszavait leplezi le, az ellentmondásokat tárja fel. A Magyar költő 1919-ben című versében mindenféle diktatúrától elhatárolja magát. 1920-ban Szabó Lőrinccel és Tóth Árpáddal lefordítja Baudelaire-t.

Ez a vers a halállal való nagy-nagy vívódás - óhatatlan, hogy az ember saját életén is végig ne tekintsen…Én akárhányszor elolvasom - és ez gyakran megtörténik! – bizony rozsdás lesz a szívem. És mégis, mégis, önkínzó ember módjára újra és újra előveszem és gyönyörködöm benne. Furcsa érzés, hogy valami, ami ennyire fáj, ennyi megnyugvást és gyönyörűséget is nyújtson.
Megfigyeltem, hogy valami furcsa kettősség van bennem más, egyéb területén is az életnek: úgy vagyok hihetetlenül boldog sokszor, hogy ugyanabban a percben egy másfajta nagyon erős emóció is settenkedik rögtön a lábnyomában ennek a végtelenül boldog érzésnek. Talán tudom is az okát. Talán nem is rejtély ez - de bennem igen gyakran együtt születik meg a gyönyörű és a legsötétebb gondolat is.
Sokszor arra gondolok: Babitsnak sem volt ez ismeretlen érzés, még ha más okok is váltották ki belőle…És igen, sokszor gondolok Babitsra valami nagy-nagy, átölelő, meleg együttérzéssel…
Most valóban egy nagyon személyes vallomást teszek: birtokomban van egy CD, egy verses CD. Ajándékba kaptam egy számomra nagyon fontos, igen-igen szeretett, nélkülözhetetlen és csodálatos embertől. Ezen a korongon a már nagybeteg Babits rekedtes, eltorzult hangján mondja, szavalja, illetve küszködve olvassa fel saját versét. Akárhányszor hallgatom, - mindig, újra és újra megrendítő... Ha nagyon megtipor egy-egy nap, - érdekes módon mégis ezt a CD-t hallgatom, és ilyenkor nagyon közel érzem magamhoz a gégerákkal dacoló, megtört költőt.
Mert azt érzem, valamiképpen erőt ad, felemel, jót tesz nekem - bár gyanítom, nem csak a vers szépsége tölt fel, de az a gondolat is, hogy azelőtt ezt a felvételt ugyanígy hallgatta és élvezte más is előttem, és már csak ez a gondolat is elég ahhoz, hogy a vers nagysága, szépsége mellett ezt a másfajta örömet is nekem adja, ezáltal vigasztaljon is. Kicsit ellentmondásos ez, tudom. Mégsem mondhatok mást...Én ezt is kapom attól a költeménytől: társítom valakihez, és így megkettőződik a boldogságom...De most ez a gondolatsor csak egy apró és személyes kitérő volt. Vissza tehát a vershez.

Babits megdöbbentő pontossággal megérezte, hogy fiatalon fog meghalni. Amikor még betegségéről mit sem tudott, már megérezte a korai elmúlást: sok - talán túl sok - verse tanúskodik erről.

Babits szívesen rokonította a halált, (így a saját halálát is) az évszakok változásával. Nem ő az egyetlen, akinek a nyár elmúltával beköltözik szívébe az aggodalom, évről évre egyre szomorúbban látja a pusztulást, a gyönyörű nyár végével nem az ősz legszebb színeit, annak gazdag színorgiáit, a gyümölcsök illatait érzi, látja - de a saját maga pusztulását éli meg…
Nem új dolog ez: mondhatjuk, hogy az egyik legősibb, legáltalánosabb költői jelképpel van dolgunk, amikor az évszakok fordulása az emberi érzelmek legtisztább és egyben legfájóbban láttató tükrévé lesz.
Versében alig ejti ki a "tél" szót, a címében pedig egyenesen elkerüli: hiszen a tél maga a halál. Inkább körülírja, így hát ez az eufémizmus ebben az esetben az elmúlás szörnyűségét hivatott oldani.
Ebben a versben azonnal szembeötlik az a finom áttetszőség, ami egyébként Babitsot nem annyira jellemezte, hiszen nehéz, veretes költeményekkel brillírozott legtöbbször - és még valami nagyon fontos jellemző: a klasszikus egyszerűség.
Olyan tömör és népies ízű mind a tíz strófa, ami rögtön Arany Jánost juttatja eszünkbe, és az Őszikéket - a nagy Arany János nyelvi és költői klasszicizmusával. Szokatlan ez Babitsnál.
Az Ősz és tavasz között tíz szótagú hangsúlyos vers - tömörsége szinte drámai. Olyan formába öntötte ezt a versét, ami inkább valami kényelmes, lassú tempójú elbeszélő költemény sajátja lehetne. Így egy érdekes kettősség vonul végig a szemünk előtt: a népies, egyszerű, bőbeszédű és könnyen érthető forma – valamint az a tragikusan fájó hangnem és sűrítettség, ami sokszor csupán csak két sor, de benne van a világ összes kínja.
A vers, noha gyönyörű egységet alkot - paradox módon mégis líra- és stílustörténeti rájátszások sorozata. Hiszen felsejlik Csokonai és még talán a protestáns prédikátorköltők hangja is, a barokk, a szecessziós és naturalista hang, ahogy sorra bomlanak ki itt-ott a hosszú, tízstrófás költeményben. Majd végül a letört rózsa, mely a preraffaelita költészet kedvelt motívuma volt…
És a mindig visszatérő motívum, a refrén, az “Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!” - mely minden második strófát lezár. A végzetes, előrehaladott betegség-szülte lét-elmúlás, és annak kényszerű elfogadása talán csak akkor ad némi békét, ha az “asszonyi jóság” ringatja a beteg Babitsot.
És minthogy a dráma, a szomorúság, a bánat, a halál – mindegy, ki éli át, - minden korban elválaszthatatlan társa az embernek, mindig vissza-visszatérő témája nagy költőinknek is, és a bánatot széppé teszik számunkra az ilyen nagy költőfejedelmek, mint Babits Mihály: ez a vers is ekképpen költészetünk legmaradandóbb alkotásainak antológiájába követel helyet magának.
Én sokszor engedem, hogy ez a vers átömöljön rajtam és fölemeljen - pedig ha van valami, ami nem felemelő a legtöbb ember számára -, az a halál.
Nekem ez a vers mégis sokszor segített egy-egy cudar napomon túllendülni mind a mai napig - de hiszem, hogy ezután is így lesz.
Így hát megőrzöm magamnak ezt az élményt örökre.