Az éjszaka elégiája

Elfutott az éj,


mint a kiömlő kávé kevély


foltja egy fehérlő vén abroszon.


S én néztem, ahogy eloson


a háztetők fölé,


honnan fekete karmokkal


lesett rám a toronyóra;


csak a csillagok csepegtek a mutatóra;


és a padok között, ott,


hol néhány autólámpa vicsorgott,


platánok ágaskodtak szembe’,


s a Rue La Fayette jutott az eszembe,


és sok-sok régi toszkán templom,


melyekben ilyenkor szebben fénylik


egy faragott és búsan álldogáló Klára,


míg kívül hangosan huhognak a lombok


a templomok homlokára;


jó volt megállnom itt,


a padok között,


míg a Templom utca


suhogva öltözött -


mint ifjú lány, ki szeles és kába -,


a gesztenyefák barna sóhajába…


Oh, ha látnád


ezt a csöndes magyar estet,


mely szebb, mint a párizsi estek


boldog lázas muzsikája,


nem dicsérnéd a Saint Honoré büszke báját,


mikor az óceáni égbolton a felhők,


mint mélybe bukó ráják,


úgy lebegtek tova,


mint a kifolyt kávé


feketül az abroszomra,


s a lámpák, mint fehérlő ostyák,


ahogy az áldozópapok elosztják


az aranyló isteni jóságot…


Ilyen volt ez az este


a kevély csillagok alatt,


míg a Nagy Göncöl alatt átszaladt


néhány tétova fény;


lihegve jött felém az éji szél,


mint komor képű szenvedély,


ki ezernyi fáradt parkra lát,


míg görgeti a


a sötét lombú lavinát…