Stéphane Mallarmé (1842-1898)
Lelkem feléd száll, szép húgom, hol álmaid születnek,
őszi rozsdafoltok szegik kedvét a hűs reggeleknek,
angyal-pillantásod az ólomszínű ég felé lebben,
oly lágyan, mint szökőkút vize egy ódon, álmos kertben,
és híven, oly híven, miként egy mély sóhajtás röppen
az októberi, bágyadt, halvány égre, csöndben,
s ott végtelen szomorúsággal egyre csak csodálja
miként halkul el a rőtszín lombok vad agóniája,
mit a szúrós barna szél a barázdák közé lökött,
hogy az áldott napsugár ellengjen a holt mező fölött.
Soupir
Mon âme vers ton front où rêve, ô calme soeur,
Un automne jonché de taches de rousseur,
Et vers le ciel errant de ton oeil angélique
Monte, comme dans un jardin mélancolique,
Fidèle, un blanc jet d'eau soupire vers l'Azur !
- Vers l'Azur attendri d'Octobre pâle et pur
Qui mire aux grands bassins sa langueur infinie
Et laisse, sur l'eau morte où la fauve agonie
Des feuilles erre au vent et creuse un froid sillon,
Se traîner le soleil jaune d'un long rayon.
