Lemállik rólam az ifjúság,
mint falakról a vakolat.
Még megállít az idő, -
talán halogat,
hogy hajamba vessen,
s tükröm előtt lessem
az öregség ezüstjét,
lombhullást
szelíd
ködök alatt,
derűs évet,
miből alig maradt,
s néhány szelíd korholást:
"hogy hiába lesz testem
komor szentély,
békés ház;
új rohammal
megaláz
a mindig új nap."

Hiába vetek
minden éjjel új tudást;
a vérkörök és idegek
csillagrendje múlni kész,
szétrobban most bennem is,
mint egyszer
majd a Nagy Egész;
s ha nincs is, ki az életből elvezet,
ha megszűnni vágy e tervezet,
mely véges sorsot adott,
nem várja be az unt holnapot.

Hiába nézem

romló arcú tükörképem
egyre rosszabb szemeken át;
rám mordul a valóság:
„Ne okold magad!
Légy hallgatag!
Ne szólj, ha lassan foszló
hajadba merül kezed!
Tűrd, hogy mindened elveszett,
mert mindnek súlyos már az ára
szerelemnek, szép óráknak,
s legszebb nőnek, kinek
leomlott a haja válla
templomára, -
mind csak kegyes emlék,
mi után a jelen
vágyott nemlét…”

Minden ébredésem gonosz,
én, az öregedő Tithonosz
az éj közepén
bolyongok a falak között,
hová Eósz hajnalfénye költözött,
s most a homályban
becéznek a fák…
Az ablakomon át,
fejüket nyújtják rám deresen,
s én hiába keresem
a régi örömöt,
május szent tüzét,
melyben öröklétű fény terem
az aranypárák közt a tengeren,
s komor felhők trónjára hág
Ilion tornyos csendje,
s felette nyílik a másvilág,
hogy az embert újra teremje.

Ilyen már az öregség,
melyben minden tudás lom,
csak a tél ezüstje marad meg
a megmaradt hajamon;
s rám is egyszer azt mondják majd,
valami jobbat akart adni ő…
S hogy mit szeretett,
őrzi néhány könyvjelző
néhány porló régi könyvben,
s néhány verssor,
amit könnyen
hagyott hátra,
mikor sokat gondolt
a halálra.

Tudta,
hogy a szíve nemcsak kohó,
mely minden ércet eggyé éget,
hanem tűzhely, ami enyhet ad,
ahogy lángja átszalad
az életen.
Tudta, hogy az elme
vak kegyelme
egy jobb világnak
gyűjt és ad,
tudta azt is,
hogy a szíve immár
a verset, regényt hiún termi…
Nagyság kell
a nagyságot felismerni.