Rég elmúltak az évek, a sírással teltek, mik vittek engem, a sokat vertet, a lázadó bús csodát, kit kerültek az iskolák, kit senki nem értett, így növeltem vértet. Kívül-belül majdnem holtan, Magam voltam, csatangoltam, s ha nem ettem, eladtam egy szonettem. Rossz cipőben jártam, egy volt, míg ki nem lyukadt, kegy volt, korán írtam, mert hitten, boldog az, ki költ, s lázongva leköptem a rendőrt, sosem volt pénzem, az öklömet vittem, ha vertem is, azt is szelíden. Csámpás léptű rossz éveim mindent mertek, s csak az estek emeltek lázfényű óriás ölükbe, s míg talpam megtelt bolyongással, holtak tanulták a nevem, repedés lettem minden ékszeren. Ma én vagyok a gyenge, holnap se’ más, ha kell, a sebben égő fájás, lomha fény egy női szemben, fátyol, amely alig lebben, mikor fénnyel ázik a balkon. De gyarló vagyok abban, hogy miként kell meghalnom.
|