Ma egész nap szürke eső esett, szél járta az utcát, habbá verte a vizeket. Rőt dühökkel huhogtak a gyárak, s odvas torkú gyárkémények kiabálnak. Messziről néha kegyes szavú harang szól, fakón gyúl ki az utcákon a dohogó lámpasor. Szakadt fények hullnak a rögre, messze a hegyek szuszogva dőlnek és hörögve. Siket volt az ég, sötét és konok, nyüszítve szálltak, s dübögtek a vagonok. Sötétlő ezreket sodort a könnyű éj, megakadt az esti köd a fákon, mint szíven a szenvedély. Emberek jöttek, elkent foltok, egyikük alig élt, s másikuk haldoklott; föld tépi a lábuk, s hátuk viszi az eget, téglaszín kezük helyett szemük kéreget. Ijedten bámul emez, szemével az égbe mar, homlokán kísért a fekete gyárudvar. A gyermekek miatt, napokig nem esznek, messze a kohók öklendeznek.
Ritkán kísért békéje az ősznek, fagyott ruha, korom és por az ég alatt kergetőznek. Üreges kémények a magasba lengve, üszköt köhögnek a végtelenbe.
Rossz szagú asszony lebeg az úton át, sárral köpte tele udvarát, ahogy zuhogva hadar, - az érdes zivatar. Az út felől a ködben lehullt liget ropog, a fák az estben elrémült oszlopok.
Így élek én is a végtelen őszben, gyárak közt hol zúgnak a gépek, koldussá téve a népet miket felrajzol a múlás, mint átkozott térképet, és engemet is benne, elhajított könnybe, vérbe, szennybe, ki felmerültem mégis, kiben megrezdült az ősanyag, hittem, hogy az Isten -, de csak a vágy szúrt belém szárnyakat.
A földre estem, így vagyok még elesetten, de nem feledve hogy a lét előtti Lét mint virágzik bennem, s az anyag miként omlik szét. Nem a föld köt újra egybe, nem is koholt eszme, csak a kegyes Istenség, mely fáj és visszalök a rögbe, ölve és szülve, örökké körbe s mint fagyott ruha, por és korom túl a hosszú napokon, így ég el a múltam a szeles őszbe pernyeként is futva és kergetőzve.
Felettem már nem az ősz fúj, hanem a Világmúlás ősze, mely azért gyúlt az égen túl, hogy az Anyagot újra főzze, oda, honnan elfújta a tört bordájú csillagot. hová új élet robban, új világok, örvények és fényhabok,..
Ma egész nap szürke eső esett, elfújta a csillagot az esti nagy tüzeket. A téren át egy harang szól, elnémul s kialszik az utcai lámpasor. Új nap virrad, dübörög a gyárak pokla, új robot jő mindenkire, szentekre és bolondokra.
|