Albert Samain
Ott künn a parkban, a távoli ködfátyol és roppant
fák alatt, ahonnan édes nesszel kiomlik a hang,
a magányába hulló smaragd lombok búcsúzója,
mely a sápadt ég alatt jajdul, akárha kínnal szólna.
Ha akarod, andalogva egy este ide eljövünk,
a nyár majd ringat, de tán' szívünkbe harap a közöny.
Ha akarod, sétálunk a vadászkastély ős-tölgyei alatt,
a kesernyés illat a csapás felől orrunkba szalad,
remeg a mély csönd, ölel a meghitt vágy, s öröm,
és jön az ősz, az elmúlás, mi átfut minden vérkörön,
mi a kertek, erdők, folyók, fák halálát újra hozza,
kopárrá tépi a virágok bársonyát, a márványt is fakítja,
de egy szép napon majd lelkünkben megmerítkezik,
mint régi, csipkés kendő, mely titkon szerelmesének int.
Albert Samain : Dans le parc...
Dans le parc aux lointains voilés de brume, sous
Les grands arbres d'où tombe avec un bruit très doux
L'adieu des feuilles d'or parmi la solitude,
Sous le ciel pâlissant comme de lassitude.
Nous irons, si tu veux, jusqu'au soir, à pas lents,
Bercer l'été qui meurt dans nos coeurs indolents.
Nous marcherons parmi les muettes allées ;
Et cet amer parfum qu'ont les herbes foulées,
Et ce silence, et ce grand charme langoureux
Que verse en nous l'automne exquis et douloureux
Et qui sort des jardins, des bois, des eaux, des arbres
Et des parterres nus où grelottent les marbres,
Baignera doucement notre âme tout un jour,
Comme un mouchoir ancien qui sent encor l'amour.