Elsötétült Aréna

Elsötétült Aréna


In memoriam Marian Cozma


Komor lett, bús, fekete és néma:
döbbent csendben gyászol az Aréna;
s nézzük, hogy sötét, tükör-ablakán
pisla gyertyafény táncol tétován.


Hallgatag menet, mécses a kézben,
s az ember csak töpreng a miérten;
Mondd hát, mire volt jó ez a halál?
... Hiába... választ sehol sem talál.


Kérdezik, hogy mi volt az értelme,
hogy vére fröccsent a kövezetre,
hogy életét s álmait elvitték
könyörtelen kezek s a késpengék!


S gyászunk mellett a szívünkben marad
keserűség, s tehetetlen harag:
Mondjátok, miért? Válaszoljatok!
Mit műveltetek, gyáva gyilkosok?!?


[...]


Fogunk közt szűrjük a szót, nagy a csend;
mi itt lent vagyunk, Te már odafent.
Tudjuk: nincs, ki onnan visszahozna...
Isten veled hát... Marian Cozma.


2009-02-18


In Memoriam Marian Cozma... És In Memoriam ártatlan, vétlen áldozatok, akik „rossz helyen voltak, rossz időben".
Rossz helyen voltak, rossz időben... Istenem, micsoda személytelen megfogalmazás. Micsoda vállvonogatós, sajnálkozom-de-minek hozzáállás... Micsoda közöny, micsoda engem-nem-érint-közvetlenül értékrend...
A fenti verset írhattam volna bárkinek. Bárkinek, aki értelmetlen halált halt.
Értelmetlen halál... hányszor, de hányszor használjuk ezt a kifejezést, szomorúságból, elkeseredettségből vagy tehetetlenségből fakadóan. Ha valakit baleset ér, vagy betegségben huny el, vagy közeli hozzátartozónk, barátunk az illető. Értelmetlen halál. Van-e értelmes halál?
Igen. Van értelmes halál véleményem szerint. Van értelmes halál, ha valaki már letett valamit az asztalra. Ha nemzett, vagy szült gyereket, gyerekeket, felnevelte őket. Ha dolgozott becsületesen, ott van mögötte egy élet munkája. Ha belefáradt az életbe, és a megnyugvás jön, mert annak kell jönnie. Ha megváltás a halál egy hosszú betegség után. Ha tisztes élet után hirtelen jön. Ha már nincsen több feladata a földön, amit teljesíthetne, vagy teljesítenie kell. Ha a hazáját, népét, családját védve esik el a harcmezőn. Ha igaz ügyért hal meg. Igen, ezek értelmes halálok. Persze ettől még nem kevésbé fájnak az elhunyt családjának, barátainak. Fájnak. Persze, hogy fájnak. De ott van a méltóság, a tudat, hogy igen, TETT valamit! Van értelme.
De persze a halál, ha természetes dologként fogjuk fel, idős korban érkezik. Nem fiatal korban. Gyászoljuk szüleinket, nagyszüleinket, idősebb barátainkat, rokonainkat, akik elmennek - de ez törvényszerű... ez a világ rendje. Az ember elfogadja ezt, és belenyugszik.
Akik hisznek Istenben, azt mondják: „Az Úr adta, az Úr elvette, áldott legyen az Úr neve." És megbékélnek. Akik nem hisznek, azok azt mondják: a sors kezében volt, így döntött a végzet. És megbékélnek.
Végül is egyre megy.
Hiszen a végzeted elkerülni nem tudod, az utolér minden halandót, lett légyen az kicsi, vagy nagy, nem tudsz ellene semmit sem tenni.
Semmit sem tenni... Persze, fejlődhet az orvostudomány, új gyógymódokat találhatnak a betegségekre, meg lehet előzni a baleseteket... de az öregséget nem.
Marian Cozma mindössze 26 évet élt. Nem adatott meg neki a tisztes öregség, a gyermekáldás, az élet megannyi öröme.
Egyszer csak lecsapott a gyilkos kéz - kezek - és rombadőlt minden.
Hol volt ebben bármi értelem... bármi józanság, akármi, amit az ember felfoghat ép ésszel, és el tud fogadni?
Nincs ilyen. Se ok, se indok, semmi. Csak egy darab hideg acél van, amely élesre köszörülve lecsapott, gyáván, túlerőben, s meggyilkolt egy sportolót, életveszélyesen megsebesített kettő másikat (Sesum és Pesics), és még ki tudja, mi lett volna, ha nincs ott a bátor Vilovski...
12 évvel vagyok - voltam - idősebb Cozmánál mindössze. Nem vagyok olyan fiatal ember már, de idős sem, és mégis ez a téma foglalkoztat most. A MIÉRT. A nagy, nagy MIÉRT... amire senki sem tudja a választ.
Hovatovább nem tudom úgy bekapcsolni a TV-t, kinyitni az újságot, vagy megnyitni egy internetes híroldalt, hogy azonnal ne vágna mellbe valami iszonyatos gyilkosság. Lassan ott tartunk, hogy nem hetente, de már naponta ötlik a szemembe valamiféle brutális támadás. És ilyenkor menekülnék... de hova?
A rengeteg rossz hír fásulttá teszi az embert. Már csak elkeseredetten bólintunk, hogy igen, megint itt történt valami, az én országomban, az én megyémben, az én városomban...
Ezt az aljas gyilkosságot, ezt a gyáva merényletet címoldalon hozta le minden médium. Joggal. Publicitás kell. No meg olvasottság, példányszám, nézettség. Az is kell, hogy a kenyéradó gazda elégedett lehessen.
És a többi áldozat? Szögi Lajos, Horák Nóri, Pénzes Henrietta, és a többi, a sajtó - és a politika - jóvoltából névtelenséget „élvező" ember??? A gyerekek, akiket kivégzett az apjuk, hogy bosszút álljon anyjukon, vagy éppen fordítva? Az anya, aki a kukába dobja gyermekét? A párszáz forintért gyilkoló emberszabású? Istenem, hol élek, hova kerültem...
Értelmetlen halál. Igen, értelmetlen, mert aki elszenvedte, nem élt annyit, amennyit élhetett volna. Nem kapott esélyt a teljes életre, mert van, aki elveszi tőle...
És az egész mennyire más, ha a szomszédságodban történik a dolog. Egyből személyessé válik a dolog. Gyomron üt. Sokkol. Kínoz. És felötlik benned óhatatlanul: lehettem volna én is, vagy az én társam, gyermekem, szüleim...
Soha többé nem lesz nyolcas mez Veszprémben, az MKB csapatában. AZ mindörökre Cozmáé.
És ez így van rendjén.
Marian... talán segítesz halálodban is azokon, akik olyan értelmetlen halált haltak, mint te...
Emlékezem. Csendesen, csak magamban kiabálva, fájva és méltósággal.
Isten nyugosztaljon, Veszprém városának fia.