Nőnapi elégikus torzó |
Milyen szép volt a vidék, milyen csendes az év egykor: legelő csordák az aranyló táblák túlfelén, merre a szem ellát, fakadó bőség teremte gond csak, de súlyát tán nem is bánták a jószerű népek, hiszen szívükben menedéket lelt soruk. Gyermekeikben visszhangzott daluk az esti ringató ölén, mint sepke lányok kacajában a titkos nevén bújtatott jövendő, kik orcáján pírfolt, mely virágba bomlott a legény szívében, míg az ifjú kalapszegletén szirmot nem hullajtott a nász, keze alatt bölcső nem bomlott vaskos ágból, s rá az áldás reményit nem faragta a kisévnyi távol, míg ház nem kélt gerincerős gerendával, de míg az asszony a dolga fölé hajolt, végig, tartva sorát hosszú éveknek. Szorgalmát dicsérték a vének, és erős kedv kötötte a ház urát, örvendte is mind a kerek vacsorát, és ahogy napra nap, az asszony keze közt értékre dagadt a kovász, a csupor gyümölcsízbe fulladt, és gyermekzsivajba fordult a borogatás alatt mormolt fohász... Ma is dolga fölé hajol az asszony,
|