1.

Ma úgy aludtam el,
hogy ruhám takarta be testem.
Szelíd-rángó ujjammal
kerestem
- de hogy lásd -
leboruló könyveim közt
a néhány órás nyugovást.

Mindennap
így talál az est,
mint cellájába zárt szerzetest;
s alattam az éjnek mélye,
valakit hívtam,
s fogództam volna
beléje,
de a nap feltépte az eget
- s mint kicsiny rés -
a legkomorabb ébredés
gyúlt ki szememre...

2.

Te tudod, hol lakom,
s láttad már, ahogyan az ablakom,
a tájba hull, mint vaksi szem,
mivel együtt szenvedem
a látás kényszerét,
miben eső, fény, és múlás
szelíd tűnődéssel rója
az elhanyatló napot;
alattam a világ freskója,
s a legiszonyúbb napok.

Így jő el majd minden reggel:
egyszer indulattal,
másszor türelemmel
nézi át a világot,
sunyi polgár önteltségét,
kopott munkást,
aki cipel zsákot,
s míg vállára hullnak az egek;
lámpát, lombot, halálszagú öreget
sodor a nyárvégi szél,
bűnt és nyomort keresgél,
s Krisztus-arcú öreg koldust,
ki kopottan a padra hulltan,
remegni is alig mer,
kit én mindig megbámultam
ahogy foltos álom alatt vezekel.

3.

Én a városban éltem,
s még emlékszem,
mit jelent a nyomor,
mitől gonosz a száj,
és dühödt a gyomor;
s miként ébred bűnné a tett,
ahogy az éhség
százakat kergetett
mindegy, hogy hova,
csak legyen egy ócska zug,
mire azt hazudja, ez az otthona,
hol nem kínozza
ezrek sorsa, dühe, szaga,
s nem fojtja meg az éjszaka;
de rálel majd egy kapualj,
honnan kihűlt testét elcipelni drága,
vagy múló parkok alá fut, hol az ég
a lombok mennyországa,
vagy mindegy,
csak útszél legyen, barlang vagy ól,
menni a züllött külvárosból,
az ilyen ember olyanná lett,
mint a világ, amely újra terem,
mit dadogva elhazud az értelem,
örök nyűg, és örök romlás,
mi gyomként veri fel a kerteket,
kevés a szeretet
hogy szeressük a
kiverteket.

4.

Láttam gyárak gyomrát,
ahogy emésztetlen
hány még vissza
mocskos vént és gyermeket,
láttam az acélfalú termeket,
gőzt és kormot, vonagló gépet,
embert alig, abból is alig épet.

Én láttam a nyomort,
mit az éji sötét tovasodort,
üszkös szívek szürke tüzét,
horpadt szemű világtalant;
mindent, ami létre vád,
ontott belű állat hulláját,
melyből gyermek evett,
s hasadt hasú sírkerteket,
öreg fejfák hanyatló tenyerét,
mely alatt szivárog az emberi hulladék,
kóbor kutyát,
mi a pofájában
kopott csonttal iszkol el,
talán kéz volt,
mely egykor arcba süppedt
nem is földi szeretettel.

Nézem az unott embereket,
ahogy részvéttelen állnak.
Majd köp az egyik,
s korhadt csontot
dobálnak:
anyát és gyermekét,
apákat, jókat és jobbakat,
kiknek szép énekű állkapcsa
is leszakadt,
kiknek fejtetője lyukas rosta,
ahogyan az egyik kölyök elrugdosta.

5.

Oltárként füstöl
a nyárszagú rét
hamvadó mezők zöldjét,
- hogy gyászosabb legyen tora -
őrülten üti augusztus ostora.
Messzibe látnak el a hegyek,
üdvözült határon lesik
az éber fényeket.
Külvárosi parkok kopott táját,
ahogyan rozzant csillagok hálálják
az útra omlott reggeli záport,
melyben anyagtalan tovább élnek,
s nagy tüdejét a reggeli szélnek
szenvedi az ég,
majd zsongva zúg az éji eső,
az örök szürke vendég.

Messze egy templom,
fején omlik el az új nap,
millió ébred és millió hal,
míg tetőkre lapul a hajnal,
s milliók vannak
rozzant konyhák árnyán
hol a penész gonoszul les,
s felbűzlik a földre hányt szennyes,
majd vért hány millió gyerek,
nedves ágyneműn hempereg
rohamai alatt,
körötte a konyha mocska,
gyomrából bűzlik a hagyma és retek,
s homlokából elfoszlanak
az odacsókolt szeretetek.

6.

Lassan ősz van,
feldúlja a dagadt lombot,
s aranysárga arcuk rázzák,
e szelíd-halott lomb-bolondok,
minden eltűnt, s napjainkból
sincsen már sok,
asztalomon komor vázák,
ahogy várják
minden nyárnak lobbanását
mint kopott testű szarkofágok.

7.

Csobogva hullt tűnt esőkkel
a kinccsé dermedt őszi szemét,
és a nehéz zápor eldobolta
halk adagió-ütemét;
majd a régi parkon
átlépett a hűs köd lába,
s mint aranypermet,
párolgott a halálba.

Jó itt nekem,
bár a hajam gyorsan vénül,
mint a derűs szép véneken
a lomha őszi csillogás,
s hiába háborog az örök emberi lét,
most úgy tárja ki félelmét,
a bűz és mocsok, az emberi lom
mint ma is a millió liliom,
melybe a világ belenémul,
de újabb napot tűz a reggel
halk-rubintos diadémul.