Kiss József a magyar nyelvű irodalom egyik legkellemetlenebb alakja.
Az utókor kegyes volt vele is, nem törölte nevét és a művét a magyar irodalomból, de a név és a mű száraz lexikoni adattá romlott.
Pedig élete alkonyán fejedelmi hódolat vette körül, rettegett alakja volt a magyar irodalmi életnek. Egyik oldalról hisztérikus rajongás, másik oldalról lenézés, megvetés vagy lekicsinylő részvét vette körül. Az irodalmi tudat ez utóbbinak adott igazat, s leleplezte, hogy a hódolat mögött mennyi félelem és féltés, ambíció és kicsinyes önérdek állt. Kiss József hatása pedig inkább ezen példa miatt él tovább, hiszen ahogyan a magyar ipar és kereskedelem a századforduló éveire a zsidóság kezébe került, úgy került a második és harmadik zsidó polgári nemzedék kezébe szinte az egész magyar sajtó, színházkultúra és könyvkiadás.

Kiss József orosz-lengyel-zsidó családból származott. A szülői ház rabbinak szánta, de Kiss (Klein) sehol sem marad meg. Pedig több ortodox zsidó intézetet is megpróbálnak a szülők, de a fiatalembernek sehol sincs maradása. Nem fejezi be a középfokú tanulmányait, ezért elveszíti a szülői ház támogatását. Bolyong, csavarog, kéreget. Zsidó családok támogatják a legnagyobb nyomor közepén. Majd a rimaszombati református gimnáziumba kerül, de onnan is kimarad. Debrecenbe megy, s beiratkozik a kollégium negyedik évfolyamára. Rosszul tanul, a nagynevű intézetet is el kell hagynia. Hat évig csavarog, tanítóskodik, héber nyelvet oktat.
Majd a fővárosba kerül, s ott figyelnek fel rá. Nyomdai korrektor, de szerény küllemű és kevésé értéket képviselő újság tönkremegy. Kiss ismét utcára kerül, nyomorog. Ezen évek alatt alakulhatott ki benne az a mélységes gyűlölet és elkeseredés, mely annyira kellemetlenné teszi személyiségét. Küllemét tekintve alacsony, jelentéktelen, rosszarcú. Pontosan olyan, mint a költészete.
Toldy Ferenc veszi pártfogásába. Költeményeit kiadja, támogatókat keres.. Egyre emelkedik, bár a keresztény kritika alig vesz róla tudomást. Ha megemlítik is, inkább elmarasztalják. Taszítja közegét nagyzolása, önteltsége, öntörvényűsége. Önmagát nagyobb költőnek tartja, mint Arany Jánost, bár sűrűn hivatkozik rá. A nyilvánosság előtt a szalontai költőóriás örökösének hirdetteti magát, de a magánbeszélgetésekben Aranyt is felülmúló óriásnak, a magyar költészet legnagyobb alakjának mondja önmagát.
Mikor már jelentős személyiséggé válik mint szerkesztő, kötelezővé teszi költői mivoltának dicsőítését..
Örök sértettségét fokozza, hogy a Kisfaludy Társaság csak évtizedekkel később választja tagjának. Gyűlöli az Akadémiát is, mert a nagytisztű hivatal szintén nem törődik vele.
Egész költészetében ez a hang uralkodik. Kesernyés, sértett, gunyoros, bántó. Célja, hogy a magyar irodalom koszorús költőfejedelmeként ismerjék el. Mivel ezt nem kapja meg a magyar társadalomtól, ezért gyűlölettel és megvetéssel fordul a keresztény magyar társadalom ellen.
Pintré Jenő így látja a beérkezett Kisst:
„Pongyola stílusát sokszor támadták, magyartalanságaiból nem egyszer gúnyt űztek. Furcsa kifejezései, fonák szófűzései, megismétlődő nyelvbotlásai («Az ember akit üldnek», «Jobb tán tudni sem», «Nagy bőgősnek el kelletett menni») sokszoros méltatlankodást váltottak ki. A sok rendreutasítás bosszantotta; még öregkorában is ingerülten nyilatkozott a költészetét lenéző és stílusát zsidósnak tartó kritikusokról: «Az akadémikus baglyok rám meresztették a szemeiket és azt mondották: mi nem látunk semmit. A grammatikusok azt mondták: mi mindent látunk. Ez a jövevény nem tanulta meg a grammatikát.» (1910.) Nyelve nem volt magyaros nyelv, nem is volt gazdag nyelv; de stílusa művészi volt, tele sok szép hasonlattal és képpel.
Amint nyelvében sokszor ingadozott magyarossága, meg-megcsuszamlott a verselésben is. Mint korán magára maradt diákot, nem vezette be senki a magyar verselés alapvető törvényeibe, naturalista módon verselt, inkább csak ösztönből utánozta költőtársai mértékes-rímes sorait. A magyar jambus hanyatlása az ő költészetével kezdődött; szebben kifejezve: a XX. század rímes szabad verselésének útját ő egyengette először. Költeményeiben sűrűk a döccenők, az olvasónak sokszor át kell váltania az időmértékes ritmust a hangsúlyos menetre, szoknia kell a vegyes sorokhoz. A költemény jambusos lebegéssel indul meg, azután magyaros ritmusú sorok következnek, ismét előlép az időmérték, később a jambusokba belehág egy-egy szótagtöbblet vagy kimarad belőlük egy-egy rövid szótag s ezzel az egész sor sántán omlik össze...”
Verselése tele van hibával, nyelvezete egy alföldieskedő, álmagyar nyelvpótlék. Verselése hol antikizáló, mely egészen váratlanul átcsap időmértékbe, melyet számtalan hangsúly és időmérték-hiba ront.
Mikor a Nyugat elődjének tartott Hét című irodalmi folyóiratot elindítja, különösen ügyel arra, hogy a szerkesztők és a szerzők között a magyar irodalom legjobb nevei is ott díszelegjenek.
„Kiss József szépirodalmi szemléje nemcsak azzal tör új utat, hogy jólfizető közgazdasági rovata van, hanem azzal is, hogy szerkesztői és irányadó munkatársai kivétel nélkül zsidók. Feltűnik a szerkesztőtulajdonos mellett sógora, a Kóbor Tamás álnévvel író Berman Adolf, segédszerkesztője a korán elhalt Makai (Fischer) Emil, akit zsidó költők verseinek átültetéséért ma is érdemén felül tartanak nyilván, s ennek a lapnak díszei Ignotus (Veigelsberg Hugó), Heltai Jenő, a cionista úttörő Herzl Tivadar unokaöccse, Szilágyi Géza, a Szomory Dezső írói álnévvel dolgozó Weisz Mór, a későbbi bolsevista emigráns Barta Lajos, Bródy Sándor, Molnár Ferenc és sokan mások. „A Hét” lett a gyűjtőtábora mindazoknak, akik a zsidó hiperkriticizmus, gúny, fölényeskedés szellemét a szépirodalom eszközeivel fordítják a magyar hagyományok és magyar tekintélyek ellen. A majdani „Nyugat” vezetői majdnem valamennyien elvégezték ezt az előkészítő iskolát. Maga Kiss József megkövetelte kortársaitól, hogy Arany János méltó utódjaként ünnepeljék s bár ebből az ünneplésből ugyancsak kijutott neki, anyagiakban és az elismerés minden formájában bővelkedett, mégis élete végéig a felekezete miatt mellőzött nagy magyar poéta pózában tetszeleg. Halála előtt levetette magáról a terhes kettős szerepet: a „Zsidó dalok” szerzője visszatért zsidóságához s „Legendák a nagyapámról” című rapszodikus, de legjellegzetesebb és kétségkívül legőszintébb verses elbeszélésében emléket emelt a csavargó galíciai ősnek, a magyarföldi honfoglaló Reb Mayer Litváknak. Ha arra gondolunk ma, milyen hosszú időn át volt kötelező olvasmány a magyar iskolákban perverz témájú balladája, a hírhedt „Simon Judit” s hogy hány serdülő leányka és fiú lelkét zavarta meg e vers félig értett szennyes titka, vagy a vizsgáknak hasonlóképp állandó szavalati tárgya, a nem kevésbé erotikus „Gedővár asszonya…”

Kiss szerkesztői terrorja annyira közismert volt, hogy jóérzésű írók és költők menekültek előle. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy a legkitűnöbb keresztény szerzők jelen legyenek a Hétben. Ha a rábeszélés nem volt elegendő, akkor önkényesen egy-egy keresztény szerző verséből, regényéből szemelvényeket emelt át az újságba. Adytól Móriczon keresztül a szelíd és csendes Tóth Árpádig mindenki megszenvedte Kiss terrorisztikus fellépését, s amennyire lehetett, elmenekültek előle.
Erős bizonyíték minderre Tóth Árpád Nagy Zoltánhoz írt 1909-es levele, melyben a másokról rosszat sohasem mondó debreceni poéta Móricz jellemzésén keresztül megmutatja az akkori keresztény magyar irodalom viszonyulását Kisshez:
„Különösen Móricz Zsigmondról szeretnék írni magának és Nagy Lajosnak. Csudálatosan kedves és rokonszenves ember, sokat beszélgetett velem. Huszonkilencéves koráig nem közölték s ő tántoríthatatlanul dolgozott. A felesége ma is alig hiszi el, hogy most már az irodalomból is jól pénzelnek. Örökké az írásra gondol s oly erősen és komolyan dolgozik, hogy pl. első regényét, melyet ez év tavaszán fejezett be, megkritizálván a dolgot, képes volt megsemmisíteni! Lelkem örömére Kiss J.-t ő se állhatja ki. Kiss J. azt merte neki mondani, hogy a novellája rövid azért a honoráriumért, amit ő egy novelláért ad! Móricz nagyon világosfejű és józan ember s a társas érintkezésben igénytelen s a végletekig egyszerű...”

Kiss egyre inkább elveszítette a kapcsolatát a magyar irodalommal. Lapja belterjes szemitizmus és öntömjénező újságírás lett. Egy bírálója szerint nem az volt a célja, hogy irodalmi értelemben legyen sikeres, hanem az anyagi siker élvezett mindenkori prioritást.. Ezért a Hét igen nagy arányban reklámokkal és hirdetésekkel volt teli.  Ugyanakkor egyre inkább fegyver lett a keresztény eszmék támadásában, a magyar konzervativizmus öklözésében, a magyar illúziók szétverésében.
Ahogy farkas Gyula, a neves irodalomtörténész írta, nem az egyenjogúsítás volt a cél, hanem a zsidó fölény megteremtése: Farkas Ignotust idézi, aki már kevés magyarról és sok  zsidóról beszél, s egy új keverék nyelve megteremtését tűzi ki célul, mert a magyar alkalmatlan a zsidó psziché kifejezésére.

Kissről Szerb Antal csak annyit ír magyar irodalomtörténetében, hogy középszerű epigonköltő volt, Várkonyi pedig teljesen jelentéktelennek nevezi, mely a mértéktelen öndicsőítésének a visszahatása.
Tolnai Lajos, a kitűnő, de nemzetszeretete miatt mára teljesen félreállított egykori nagy író, akit Féja Géza a magyarság szálfájának nevezett, epésen így ír a Hét főszerkesztőjéről: „Kiss József nem kiváló költő, csak divatba jött középszerűség; nevét a zsidó lapok lelkiismeretlen kritikai üzelmei tették híressé; a zsidó kiadók és színészek olyan reklámot csaptak mellette, hogy végül mindenki elhitte írói nagyságát; holott Kiss József versei tele vannak bosszantó magyartalanságokkal, zagyva mondatszerkezetekkel, ritmustalan sorokkal, szenvelgett…”

Kisst még ma is Ady előzményének hazudja a hivatalos irodalomtudomány, pedig szellemi és lelki értelemben semmi kapcsolata nincs a mára már középszerűnek sem tartott Kissnek a korszakos jelentőségű Adyval.
Neve még feltűnik a marxizmus mumifikált testamentumaiban, középiskolai irodalomkönyvekbe is sikerült beerőszakolni, de a ma tanárjai nagyvonalúan átugorják azzal a felkiáltással, hogy itt az idő a valódi költészettel való foglalatoskodásra…