88. Arany János: Toldi trilógia

Amikor Arany megírja az első részt, még nincs harmincéves. Állandó elégedetlenség gyötri, műveire úgy tekint, mint más vérségű mostohagyermekekre, sokkal nagyobb mozdulatot kell megtennie, mint bárki másnak: el kellett rugaszkodnia az antik hegyoromról a magyar sivatagba, ebbe a napégette és száraz zsírú földbe, a kizsarolt és kifosztott magyar tájba.
Sokkal nagyobb ugrás volt ez, mint bármi a magyar irodalom történetében. Korábbi meghasonlását kellett helyreigazítania, s le kellett vetnie magáról a debreceni szellem deákos hagyományait, s leginkább Csokonait. Arany és Csokonai szellemi kapcsolatáról nem beszél az irodalomtörténet, pedig Csokonai szelleme vagy Petőfié Arany lelkének Mr. Hyde-ja volt.
Sokkal összetettebb volt Arany, s kevésbé egyértelmű költő, mint a két garabonciás poéta. Míg Csokonai és Petőfi tudták, hogy a nagyságuk a zseni nagysága, addig Arany azzal küzdött, hogy ez a fajta zsenialitás neki kijár-e a sorstól, s van-e joga írnia, mikor milliók süppednek bele a magyar sivatagba. Mert annak a teremtményének tartotta magát, s bár csodálta elődei és kortársai irodalmi nagyságát, élete végéig égette a félsz, hogy az írás hiábavalóság, a tinta és a veríték harca volt ez a lelke üdvéért. Fogadkozott, hogy könyvet nem vesz a kezébe, mintapolgár akart lenni, családjának élő falusi közhivatalnok. Aranyról kevesen merték elmondani, hogy kicsinyes ember volt, sokszor számító, garasos, talán volt benne irigység is, de ezutóbbi sohasem volt pusztító, csak passzív és szemlélődő pillantás volt azokra, akik könnyedén mertek, mikor merniük kellett. Arany csak egyszer volt bátor, s magát okolta szülei tragédiája miatt.
Nem volt emelkedett ember, magas kamatokra adott kölcsönt, s kíméletlen volt azok behajtásában. De önmagához is kíméletlen volt, még az ifjúkori szerelmet is megtagadta magától, mert félt, hogy elveszíti jóságos tanítói attitűdjét, s mert állandóan saját bűnös vonzódásának tévképzete emésztette.
Sokoldalú volt, hiszen rálátott a világ pragmatikusan nyers valóságára, ugyanakkor ügyetlen is lehetett saját testi fogyatékosságai miatt. Nem a babitsos ügyetlenség, hanem az egyre fogyó test ügyefogyottsága kínozta. Már-már végletesen megromlott látása, siketsége, állandóan gennyedző sebe, alacsonysága, kifejezésében egyszerű vonásai megfosztották a magabiztosságtól.
Féja Géza szerint nagyobb költő lakozott benne, mint ami felszínre jutott úgy, hogy méretei még így is elképesztők voltak.
Az emberi kicsinységeinek felemlegetése azonban azért értelmetlen, mert a világirodalom történetében nem nagyon élt a olyan, aki az emberi makulátlanság legalsóbb lépcsőfokára eljuthatott volna. A világirodalom számtalan bűnözőt vagy bűnözői hajlamú óriást mutatott meg, de a többiek közt is számtalan orgazdát, házasságtörőt, kéjencet, szenvedélybeteget, irigy és kicsinyes jellemű embert látunk, akiket emberi gyengeségük nemhogy gátolt volna, hanem inkább inspirált.
Arany kicsinységének kompenzációja éppen roppant méreteiben, világok teremtésének akaratában mutatkozott meg. S ilyen szempontból Arany Goethe, Shakespeare vagy Tolsztoj sorába illeszkedik.
Ilosvai Toldijából, egy sírrabló és ösztön vezette félállati lényből Arany megteremtette a jellemfejlődés elágazásainál megtorpanó és a rossz utakat választó ember archetípusát, s ez a típus korának magyar faji adottságait volt hívatott felmutatni. Toldi a paraszt és a nemes között álló félelmetes nagyszerűség, gigászi erejű és becsvágyú, álmodozó és éretlen.
Így láthatta Arany a magyar fajt – egyszerre mindenki felett és alatt. Toldi a magyarság fája, gyökerei a legmélyebb rétegek kútjaiból nyerik energiájukat, törzse a nyers erő és a vadság oszlopa, s lombja a jóság és a hűség homloka.
Mégis ezt a hatalmas fát a legapróbb viharok is indulatossá teszik, s bár a csalárdság és aljasság szeleiről alig vesz tudomást, kérge alatt a legiszonyúbb férgek rontják meg húsát.
Toldi minden korszakában olyan, mint szerzője. Az első opuszban még álmodozó, mint a szalontai aljegyző, ki rajongva tiszteli Petőfi János vitézét, s művét át- és átszövi jánosvitézi reminiszcenciákkal Csak a szerelem hiányzik e műből, mert Aranyban még felgyulladoztak a régi sebek, melyről az irodalomtörténet alig beszél. Arany szerelme egy gyermeklány tanítványához, mely újra és újra belobbanó sebként ég lelkén még négy évtizedig.
Majd a Toldi estéje jól mutatja, hogy Arany egyszerre és hirtelen öregedett meg, ahogy az Isten Vörösmartynál. Mert Arany sajátja volt a búskomorság, alkata arra predesztinálta, hogy isteni méltóság öregbítse.
Még az ebben megnyilatkozó humor is amolyan falstaffi, igaz, más hangszerelésben. Olyan, mint távoli dörgés és villámlás az éjszakában.
Itt egyre inkább érezzük kísértő távolban a Szentírást és Shakespeare-t, itt már Toldi bibliai méretű hős, aki pusztító haragjával embereket öl, aki hatalmas és kegyetlen Isten.
De mikor Lajos király meglátogatja az ősz vitézt annak halottas ágyán, érezzük Homérosz Iliászának legemberségesebb jelenetét, Priamosz látogatását Akhilleusznál.
Mindkét jelenet a világirodalom egyik csúcsa, s a magyar joggal bánkódhat amiatt, hogy külföld sohasem tudja elolvasni eme nagyszerű jelenetet a nyugati nyelvek fogyatékossága okán.
A saját sírját megásó Toldi a herderi magyarság víziója Arany eposzi teremtő erejére transzponálva.
Mert ahogy Bence eltemeti Toldit, akinek sírhalmát belepi a hó, egyszerre rendül meg a magyarság pusztulása feletti közöny Aranyban, melyet a világ érez erről a nagyon kevéssé ismert és ismereteiben is annyi torz és rosszindulatú tudatlanságot tartalmazó magyarságképben.

Szólnunk kell még a nyelvről is, hiszen e mű legszebb és legdúsabb hajtása az eszményi magyar nyelv. A Toldi epikus nyelvezete még a leggyarlóbb embert is csodálatra készteti, soha felül nem múlható csodája nemcsak a magyar, hanem a világirodalomnak. Nincs még egy költő, aki a szavak olyan tüzérségével, a költői képek olyan heves lovasrohamával támadna a köznapiság ellen, mint Arany nyelvteremtő géniusza.

Ahogyan Wagner a a Nibelung Tetralógiát félbehagyta, úgy érlelte Arany három évtizeden keresztül a középső Toldit, mely terjedelmében a másik kettő tízszerese. S mikor halála előtt elkészült vele, csak hosszas unszolás után mutatott belőle részletek, majd saját költségén nyomtatta ki, s így jutatta el a Magyar Tudományos Akadémiához.
A Toldi szerelmében minden benne van, ami Arany és a magyarság örök értéke. A legnagyobb eposzok egyike, Homérosz és Milton, Tasso és Vergilius nagyságát megidéző műremek, melyeket sok tekintetben felül is múl. Ugyanakkor belső ökonómiáját tekintve annyira magyar, hogy csak a legmélyebb magyar érzéssel megközelíthető.
Az Ilosvai által eltorzított Toldi Aranynál nem fényesedik, hanem mentesül a gonoszságtól, ugyanakkor olyan törékeny, hogy a bűnök át- meg átszövik a lelkét. Durva, akaratos és nyers lesz, lekopik róla a kamaszos tisztaság, ahogy a régi magyarság kamaszkorának nyers idealizmusát megmérgezi a Nyugat degenerált álkereszténysége és önző bárdolatlansága. Mégis ez a sámsoni alak egyetlen megtartó ereje marad fajszeretete, s annyi álságos tettben nem veszi észre és nem látja át a világ pókhálószövésű mesterkedéseit. Toldi megszédül, s együtt züllik a világgal.

A hatalmas csatajelenetekkel teletűzdelt mű ugyanakkor visszaadja az ősi eposzok lendületét, a magyarság keresztényi mitológiája akar lenni, erőt akar önteni a három tenger mosta magyar birodalom eszméjével.
A mű főhőse Rozgonyi Piroska, Arany elhalt lányának misztikus szépséggel és gazdag ecsetkezeléssel megfestett portréja. Ő az igazi magyar nő, aki Szép Ilonka reinkarnációja, az örök magyar nőiség fennkölt jelképe. Tragédiája szintén magyar tragédia, az idegen kezén elkallódott törékeny virág, kinek romlásáért a nyugati szokásjog diszharmóniája a felelős.
Nemkülönben nemes női alakja ennek a műnek Toldi édesanyja, a király herceganyja, valamint Toldi György árva leánya, Anikó. Mind apró poétikai remekmű, aranykeretes miniatűr.

A Toldi trilógia a magyarság eposzi költészetének felülmúlhatatlan remeke. Grandiózus méltóságához még a világirodalom legnagyobb művei közül is csak keveset lehet mellétenni.

89. Nyirő József novellái

Nyirő két nagy novelláskötete a magyar novellairodalom csúcsa.
Nyirő Erdélyből jött, amely sokszor magyarabb volt, mint a csonka ország, mely egyre inkább a liberális kultúrterror alá zuhant. Erdély sajátos történelmi helyzete miatt a magyarságélmény konzerválása sokkal hamarabb és sokkal mélyebben ment végbe még akkor is, ha évszázadok óta diplomáciai adok-kapok sorsa miatt a magyar elem háttérbe szorult. Fél évezreden keresztül az oláh beáramlás, a szász magyaridegen kolonizációja, majd a zsidó-liberális elkülönülés miatt a szellemi erők konzerválódása a nemzet testén a legerőteljesebb partikularizmus repedésvonalai felett zajlott le.
Báró Jósika Miklós  és báró Kemény Zsigmond, ez a két erdélyi főúr megteremtette a romantikus regényt, majd Arany a népi epikát és balladaköltészetet. Ha valaki Jósikától Nyirőig egymásután olvassa az erdélyi irodalmat, tartalmi különállóságot nem fog találni, viszont azt a balladás hangú és a nyelv ősi állapotát megőrző műfaji sajátosságot megleli, mely csak ebben a közegben jöhetett létre.
Ennek oka a fentebb említett politikai behatások eredménye, valamint az a sajátságos tájélmény, mely Petőfinél az Alföld, Berzsenyinél és Babitsnál a Dunántúl. Erdély Európa széle és legromantikusabb tája, tudjuk, hogy maga Petőfi is itt kívánt megtelepedni a szabadságharc után.
Nyirő még ebben a közegben is a legerőteljesebben őrizte meg ezt a balladás hangot, műveiben a romantikus panteizmus telítődik a székelység nyelvteremtő fantáziájával és minden folklorisztikus akrobatikán túlmutató nagy mesés lelkével. A hegyek, patakok, források, felhők és évszakok lélegeznek itt barbár és ősi mitológiát, mindent átlelkesítő álmokat, a valódi tájak és a lélek tájainak fenséges borzalmát.
Itt az emberi természet nem ismer kompromisszumokat, nincsenek diplomáciai ügyeskedések, de ezek helyett van egy nehezen megfogalmazható természetes ravaszság, egy ma már nem értett derű a dolgok felett, mely túl van minden tragikus világlátáson. A trianoni csonkolással nemcsak Európa legszebb tájai, leginkább balladateremtő hangulatai, nemcsak a leggazdagabb bányái, gyönyörű városai vétettek el a magyarságtól, hanem az erdélyi magyar lélek távolodott el maradék Magyarországtól. Az oláh dúlások, a liberalizmus és bolsevizmus ( a kettő mindig együtt menetel, s egymásnak metamorfózisai) pusztító tendenciái Trianon óta másfél millió magyarral csökkentette az ottani őslakosság számát, s a tendenciózus pusztulás és elnéptelenedés a folyamatot egyre inkább felgyorsítja.
A hun mítoszt őrző székelység és a katolicizmust kulturális okok miatt leváltó protestantizmus kettőssége Arany epikáját, Ady zsoltáros költészetét és Nyirő balladásan archaizáló novellaköltészetét teremtették meg. Innen Nyirő azonban visszalépett, hiszen a katolicizmus mindent átlelkesítő tendenciáiból – Féja Géza szerint – a székelység felekezetek feletti hús-vér kereszténységét akarta megteremteni. Nyirő a papság és a papság elhagyásának friss élményével írja első novellásköteteit.
Mikor a Nyugat nevű szintetizáló kísérlet, mely a magyar hagyománnyal szemben a „pestiség” idegen tendenciáival akarja beoltani a magyar irodalmat, Nyirő a legmélyebb rétegekből feltörő magyarságélménnyel válaszolt. A Jézusfaragó ember valóban a keletiesség archetípusait hozza vissza a magyar irodalomban, és ebben a könyvben megnyílnak az irracionalitást féken tartó zsilipek, s beáramlik egész ősi lelkiségünk felemelő borzalmassága és szépsége az új magyar irodalom tájaiba.
A Kopjafák más anyagból készült, mert más a látásmód; nem belülről kifelé történik az ábrázolás, hanem felülről és visszatekintve. A Jézusfaragó ember expresszivitása helyett itt valamiféle impressziók csendesen adomázó hangját érezzük, s ezért lehetséges, hogy Nyirő esetében visszaesésről beszél az irodalomkritika. Valójában a Kopjafák kötet novellái inkább tudatos ellendarabja a Jézusfaragó ember vastag és tömör anyagának úgy, hogy az első kötet hangja itt is feltűnik, hogy kapocs legyen irodalmunk két legszebb novelláskötete közt.
Nyirő esetében a novellaköltészet stílusteremtő hajlandóság, mert Nyirő minden művét poétikai fókuszba helyezte. Itt másképp fújnak a szelek, halljuk a nyögdécselő fákat, a természet örvényei másfajta tájakat görgetnek, s az emberek másképpen reagálnak a világ ezernyi bajára.
A magyarság hazaszeretet-élménye mindenhol erőteljes és egyedülálló, de itt pátoszmentesen hétköznapi ösztön. Táj és ember egyszerre él, itt az embereknek nem kell kihallgatniuk a föld szívdobbanásait, itt jobban ismerik a felhők járását, és csendes fegyelmezettséggel fogadják el a természet sorscsapásait.

90. Vörösmarty Mihály összes műve

Vörösmarty azon kevesek közé tartozott, aki nemcsak költő volt, hanem egy egész intézmény. Amit Széchenyi elvégzett a közélet, az iparosodás, közlekedés és a nemzeti reménység visszaszerzése terén, mindazt Vörösmarty egyedül megtette az irodalomban.
A legnagyobb nyelvteremtő géniuszok egyike volt a világirodalomban, s ez az adottsága szinte bármire képessé tette, melyet a lélekről kinyilatkozhat az ember.
Akkor született, mikor a zseniket eltaposták és dilettáns csepűrágók sajátították ki a hivatalos magyar irodalmat. A helyzet ma kísértetiesen hasonlít a preromantika korára, de akkoriban a nemzeti nyelvvel nem állt szemben egy megrontott és elgyomosított álmagyar nyelv, mellyel megmérgezték az akkori teljes magyar társadalmat. Abban a korban a magyar nyelv a forradalom legerőteljesebb fegyvere volt, többet ért, mint egy tengeri flotta vagy néhány tüzérségi hadosztály. Ezért nem volt kétséges, hogy irodalmunk néhány évtized alatt beéri Európát, sőt, több esetben maga mögött is hagyja.  Így az első generáciű saját bukásával már előkészítette a második generáció sikerét.
Csokonai még halálos sebekkel tántorog ki ezekben az években költészetünkből, majd Kölcsey és Berzsenyi némul el a magányba vagy a halálba. Mindebben az a legszomorúbb, hogy egymást is némították, és a költészet szép vetéseibe annyi gaz és gyom került akkoriban, mikor ők egymás bántásával és kiengesztelésével voltak elfoglalva,, hogy alig látszott valami megérni.
Sivár világ volt ez, a mai ember el sem tudja képzelmi azt a kort, amelyben nemzeti nagyjaink elnémultak vagy elhullottak, s minden nemzeti javunk csak exkluzív portéka volt a szellemi létünk bazáros forgatagában.
De megérett a föld, a teremtés humuszából erős szellemi populáció sarjadt, melynek leghatalmasabb tölgye Vörösmarty volt.
Egy maga volt a Sturm und Drang, a preromantikus illúzió és a nagyromantika. Kölcsey és Berzsenyi ma tűnik olyan hatalmasnak, saját korukban csak a deákos költészet utolsó mohikánjai voltak, de Vörösmarty egyszerre volt tradíció és modernség.
És ki más fedezhette fel Petőfit, mentorálhatta Arany indulását, mint éppen ő.
Megteremtette a történelmi ballada és a románc műfaját, nemzeti drámákat írt, költészete összefoglalója volt mindannak, amit a költészet megtermett ezekben az évtizdekben, s emeletekkel emelte meg azt, epikus költészete a legmagasabbrendű megnyilvánulása volt a irodalmi romantikánknak, és Shakespeare Lear királya templomi orgona robosztusságával és a nagyzenekar ezernyi színével szólal emg nyelvén.
Prózája pedig lágy és pontos művészet, mely irányt és mértéktartást ad induló regényirodalmunknak.