Nem szeretem a sportot.
Sem űzni, sem nézni.
Tudom, ez nem egy szimpatikus kijelentés, - de én vállalom; ilyen vagyok.
Így aztán most, az olimpia idején ínséges időknek nézek elébe.
Mit tesz ilyenkor az ember lánya...?
Keresgél a DVD-gyűjteménye között, esetleg megpróbál a televízióban valami nézhető csatornát kifogni.
Én is ezt tettem. Sikerrel.
Tegnap este egy remek filmnek adtam át magam - és a film (újra) elvarázsolt.
Hadd jegyezzem meg, hogy ha nem az olimpia ömlene ki 24 órán át a televízióból, - én akkor is inkább ennek a filmnek az akár tizenötödszöri nézése mellett döntenék.
Francia film, ami nálam máris jelentős előnnyel indul, ha választanom kell a sok-sok filmkínálat közül.
A filmcím: Ez a szerelem.(Cet amour-là)
Itt nem lehet „lelőni" a film végét, lévén ez ma már história: tudjuk, hogy minden pontosan így történt, hát bátran elmondhatom a valóságos történetből építkező film lényegét: Yann Andréa, a búskomorságra igencsak hajlamos egyetemista rajongásig szereti Marguerite Duras könyveit. Egy napon a fiatalember összeszedve minden bátorságát, bekopog az idős írónő lakásán.
Különös kapcsolat alakul ki közöttük, és az elkövetkezendő 16 éven át elválaszthatatlan társak lesznek. Ezen idő alatt románcuk egy olyan kapcsolattá nemesedik, ami később bevonult az irodalomtörténetbe, és ami végül 1996-ig, Duras haláláig tartott. A film erről a 16 évről szól, nagyon egyszerű, de hatásos formában.
A történet tehát igaz: a hatvanas éveiben járó írónőt fölkeresi nálánál harmincöt évvel fiatalabb rajongója, hogy haláláig mellette maradjon szeretőként, társaságbeli kísérőként, személyi titkárként, ivócimboraként, meg amije még ember embernek lehet: vigasza, támasza, mindene.
Megírták ezt mindketten, külön-külön is, a rendező a férfi verzióját adaptálta, erre utal a cím is.
Itt aztán végképp eltűnik a külvilág, és vele együtt minden előfeltevésünk, előítéletünk és szerzett tudásunk életkorról, együttlétről, önszeretetről és önfeladásról.
Az van, ami bennük, ami bennünk van, a hártyavékony belső határok, a törékenység. Amit itt ez a mindig csoda színésznő előad, az a lehetséges legnagyobb dráma: a mulandóságé. Kihullik a kezünkből az éppen megélt pillanat bizonyossága is, mert ami van, annak a létezését is csak egyetlenegy, bizonytalan valami érzékeli: mi magunk.
Szellemi és érzelmi kötődés ez, ami sok próbát kiáll. Szenvedélyek, indulatok, kiszolgáltatottság, viharos szakítások és bölcs kibékülések kísérik végig ezt a külső szemlélő számára szinte megfejthetetlen összetartozást. Valamiféle gyönyörű, végtelen gyengédség és hihetetlen erős kötelék, kötődés mélyül el a két ember között.
Valamikor, még egy hajdani Francia Filmnapok apropóján az Élet és Irodalom hasábjain Stöhr Lóránt erről így vallott, és csaknem ugyanazt írta le, mint amit én magam is érzek e filmmel kapcsolatban:
"Ha azt hallom, hogy francia film, könnyed és szellemes párbeszédekkel teli, enyhén érzelmes, finoman pszichologizáló, színészközpontú történetek jutnak automatikusan az eszembe. Hiába tudom, hogy Európa egyik legnagyobb mozgóképipara jóval sokszínűbb egyetlen filmtípusnál, az újhullámosok, de még inkább Eric Rohmer munkái és az idős mester nyomában divatba jött beszélgetős filmek, úgy látszik, feltételes reflexet alakítottak ki bennem. Ezt a kitörölhetetlen benyomást árnyalják évről évre a francia filmnapok, amelynek keretei között a hamarosan Magyarországon forgalmazandó mozidarabokat vetítik. Az idén bemutatott hét alkotás között egyaránt helye volt a kosztümös filmnek és az akciódús kriminek, az ötvenes évek amerikai musicaljeit és melodrámáit felelevenítő vígjátéknak és a naturalista problémafilmnek.
Szóval, éppen elég gazdag és színes kép bontakozott ki a francia mozgóképiparral kapcsolatban a filmnapok szorgalmas látogatója előtt. Bizonyára átkozott megrögzöttségem lehet az oka, hogy mégis az a mű ragadott meg legjobban, amelyik megfelel a francia filmről bennem dédelgetett elképzelésnek.
Egy enyhén érzelmes, finoman lelkiző, kellemesen intellektuális munka Jeanne Moreau-val a főszerepben: Ez a szerelem.(Cet amour lá)
Ez a szerelem az, amiben Marguerite Duras és a Yann Andréa élt tizenhat éven át. Ez a szerelem az, amit egy érzékeny és rajongó természetű fiatalember táplált az elismert írónő iránt.
Ez a szerelem az, amiben az emberektől elzárkózó, magányos öregasszony megfiatalodott, és amiben talán legnépszerűbb regénye, "A szerető" fogant.
Ez a szerelem előbb Yann Andréa könyvében, majd nemrégiben Josée Dayan filmjében tárult a nagyvilág szeme elé. Nem kevés szemérmetlenség van ebben a kitárulkozásban, két ember, egy híres írónő és egy hírhedt író intim kapcsolatának megmutatásában. Josée Dayan filmje mégsem bántó, nem hemzseg bombasztikus részletektől, hanem nagy megértéssel és finom ecsetvonásokkal rajzolja meg az idős asszony és a nála évtizedekkel (egészen pontosan 35 évvel) fiatalabb férfi szerelmét.
A filmből ugyanakkor nem hiányzik az érzékiség, de ez az érzékiség nem (csak) a testiségben, hanem férfi és nő tekintetváltásában és az élet örömeinek közös élvezetében rejlik. A finom vacsorákban, a jó borokban, az érzelmes sanzonokban, a lassú táncban, a szövetek tapintásában, a tenger látványában.
Nem a fiatalság gátlástalan és forró szenvedélyessége söpör végig a filmen, hanem egy bölcsebb, kételkedőbb öregkori érzelem.
Talán még a történetnél is erősebben sugallják a képek a szenvedély visszafogottságát. Caroline Champetier, a film operatőre külsőkben és belsőkben egyaránt remek érzékkel egyensúlyoz nyár és ősz, forróság és hidegség között: tört fények, kevert színek uralják a képi világot, nem az öregkor szokásos mélybarnái, de nem is az ifjúság harsogó vöröse. Nyári tengerparton járunk, de nem délidőben, hanem langyos alkonyatban.
Ahogy Dayan az idős nő és fiatal férfi viszonyából sem a botrányosat, hanem az örök emberit, a szerelem múlhatatlan vitalitását és bohémságát emelte ki, úgy Duras alakját is a rettenetes közhelyekkel és szemérmes tisztelettel dolgozó életrajzi filmek színvonalát messze meghaladva kezelte. Duras önző, rátarti, férfiasan határozott, ugyanakkor kifinomult, érzékeny és borzasztó intelligens nő Dayan filmjében, akinek jelleme világosan körvonalazódik a nőiesen puha és odaadó Yann kontrasztjaként.
Gondos munka, ahogy az egymástól fényévnyi távolságra álló két ember egymásra találásának fázisai fokozatosan kibontakoznak a filmben.
Az életrajzok szokásos hibái azonban nem kerülik el az Ez a szerelmet sem: a szerző egyre nagyobb lépésekkel halad a történet elmesélésében, ami oda vezet, hogy a tizenhat év pár hónapra csúszik össze, a félrelépések, kibékülések, lelki és fizikai válságok követhetetlenül taposnak egymás sarkára a zavarossá váló szerelmi krónikában. Egyre több a bevett megoldás és a kedélyeskedés, amit Angelo Badalamenti mintha szándékosan ki akart volna emelni frázisszerű kísérőzenéjével. A Lynch-filmek sajátos akusztikai világának megteremtője ezúttal rutinmunkát végzett, üresen érzelgős futamai mérhetetlenül messzire esnek mind a Duras által kedvelt sanzonoktól, mind az írónő hideg és szikár mondataitól.
Az ellágyuló, elközhelyesedő történet mögött azonban végig ott magasodik tisztán a csodálatos Jeanne Moreau alakja, aki minden pillanatban ébren tudja tartani a figyelmet, aki a legkevésbé érthető helyzeteket is azonnal elevenné és intenzívvé képes varázsolni. Érdemes lenne a rendezőknek tanulni az Ez a szerelemből, hogy nem kellenek különleges maszkok, ügyes fodrászok, sminkesek és jelmezesek az életrajzi film hitelességéhez. Moreau-nak elég egyetlen fekete keretes szemüveg, ami valamelyest felidézi Duras arcát, a többit képzelőerővel és a belőle áradó hihetetlen energiával teremti meg.
Moreau személyesen is ismerte Duras-t, játszott műveinek adaptációiban (például 1960-ban, a Peter Brook által rendezett Moderato cantabilében), ám színészi teljesítménye nem attól lenyűgöző, hogy esetleg egy-egy gesztust az írónőtől vett át, hanem attól, amilyen méltósággal és érzékenységgel mutatja meg a halála előtt álló művésznő alakját.
Ahogy megdöbbenésből hirtelen kacagásba vált át, ahogy egyszerre megvetően és kedvesen botránkozik meg szerelme rossz ízlésén, ahogy kiül arcára a rémület. Egy hetven éven felül járó színésznő zseniális alakítása. Nekem egy ideig még bizonyára ez marad a francia film."Kétségtelen, hogy a tegnap esti film visszahozta azt a hangulatot, érzésvilágot, amit egykor mint lobogó lelkű, ifjú francia-tagozatos „félig-felnőttként" annyira élveztem és szerettem a kötelezően és szívesen látogatott, - már-már tananyagba átemelt - mániákus moziba-járásban, még Debrecenben a Filmmúzeumban. Tegnap este visszaköszöntek a film nézése közben azok a régi, fantasztikus idők...Akkor, ott, Debrecenben a francia nouvelle vague végképp beleírta magát abba a fiatal lányba, aki most, felnőtt asszonyként is elvarázsolódik egy-egy ilyen nagy francia filmtől. A történés is magával ragadott, nem tagadom. Hiszen kit ne „bájolna el" az, ahogy Yann, a vidéki egyetemista beleszeret egy névbe: Marguerite Duras nevébe. Nagy név. (Ismét egy erősen szubjektív közbevetés: de sokat kellett eredetiben olvasnunk tőle - ma is áldom kedves francia-tanárnőmet érte!). Már nem szeretnék ismétlésekbe merülni, fentebb már több aspektusból is rávilágítottam a film megrendítő erejű, hatalmas szerelmére, de pár mondat még hadd álljon itt: tehát Yann falja a híres írónő könyveit, naponta több levelet is ír neki. Így kezdődik egy hatalmas szenvedély, amely eleinte szavakon keresztül valósul meg. Csakis szavakon...Amikor aztán először találkoznak Trouville-ban, úgy érzik, mintha mindig is ismerték volna egymást. A magától értetődő természetességet átjárja a félelem, és ez mindent eltöröl: a korkülönbséget, Yann múltját, valamint azt a vágyát, hogy végezzen az életével.Marguerite Duras pedig nem tér magához a döbbenettől, hogy ennyire szeretik. Ez csodálatos, ugyanakkor elviselhetetlen. Mert mindketten tudják, hogy az idejük véges. A szavakból könyvek lesznek, sikeres könyvek. A rettegett pillanatra várva sírnak és nevetnek, esznek, isznak, szeretnek, beszélnek. Igyunk egy pohárkával, hallgassuk a 'Capri, c'est fini'-t, menjünk Trouville-ba a tengerhez, a sirályokhoz, rákot és osztrigát enni, igen, gyerünk! Az "Ez a szerelem"-ben, a nevetés és a könnyek között mindenki magára ismerhet, ugyanakkor ez a kaland egyetlen másikra sem hasonlít.
Pető Lászlóban is megkongatta a nagy harangokat e film, mikor így ír róla: „Ahogy távolodunk, ahogy készülünk itt hagyni ezt a világot, a szavak és a gondolatok még egyszer, utoljára regénnyé állnak össze. Életünk regényévé. Mielőtt fáradtan lecsukódnának szemeink, kopogtat az utolsó szerelem.
A fiú és a lány évek óta leveleznek. Nem történt semmi más, jószerivel még ennyi sem, hiszen a lány soha nem írt vissza. A fiú fiatalember, a lány nagymama korú írónő. Találkozásuk elkerülhetetlen, szinte törvény, indokolatlan sors.
Halk kopogás az ajtón, a tenyér rásimul, mint a fül, mikor minden neszről tudni akar, ami a nagy pillanatig történik. És nincs nagy pillanat, nincs nagy találkozás, csak a várakozás súlya, a remény utolsó szisszenése.
Az ajtó kinyílik, nincs meglepetés, csak arcok, egymást titokban, tudat alatt fürkésző arcok. A fiú tudta, a lány is tudta, itt nincs kezdet, talán vég sincs, két út olvad össze az időtengerben, két út egymásba fut, míg újra szét nem válnak az égben, a földön. Vagy sosem...Sehol. Ők már mindig együtt maradnak...
Leülnek, asztalka, borocska, cigaretta. Az első kortyokban benne van minden, benne vannak a múlt percei-évei, benne vannak a keserű-örömteli nyarak, az első pohárban benne van az utolsó is. Isznak, néhány szó elpattan, néhány mosoly megszökik, az első találkozás, az első randevú soha nem ér véget.
Az írógép kopog, a fiú két újjal gépel, az írónő "diktál", a szavak belenyomódnak a fehér papírba; a hóba a lábnyomok, a párnába hideg-forró csókok. Az írás az életük. Az írás, a félénk kitárulkozás, a belső izzás; a szenvedés, a szenvedély.
Josée Dayan 2001-ben forgatta sokadik filmjét, bár alkotásait a '70-es évek vége óta kevés kivétellel többnyire a TV-nek készítette. A filmben Jeanne Moreau az idős, alkoholista írónőt Marguerita Duras-t alakítja, akinek egy fiatalember, Yann Andréa (Aymeric Demarigny) öt éven keresztül udvarol - kizárólag levelek útján. A film az ő kétségtelenül rendkívüli kapcsolatukról, találkozásukról, szerelmükről, elválásukról (?) szól. A film a férfi főszereplő, Yann Andréa azonos című novellája alapján készült."
Nagyon „megéltem" a filmet. Ehhez társult még a fent említett remek chanson is, ami már régóta nagy kedvencem, de tegnap óta ismét nem tudok szabadulni a dallamtól. Ez a chanson volt Duras kedvence... Hervé Vilard: Capri, c'est fini...
Capri, c'est fini
És a közhely: az élet írja mindig a legremekebb végszókat.
Ma délelőtt egy mondatot jegyeztem fel magamnak, amely egy mindig erőt adó, kellemesnél sokkal több, meghitt beszélgetés során elhangzott, - egy olyan mondatot, amelybe azt hiszem, még sokszor bele tudok majd kapaszkodni, ha nagyon reménytelennek ítélem meg a dolgok folyását magam körül.
Egy mondatot, amit egy számomra nagyon kedves (ha nem a legkedvesebb) ember mondott, - igaz, más kapcsán, - de én bizony „ráhúzom minden kaptafára", és általánosítom:
„Álmokból is lehet kovácsolni jelentős valóságot."
Nagyon megjegyeztem.
Nagyon jól jött ma ez a mondat nekem, most, amikor vigasztalanul ömlik az eső, és a nyár, - az én nyaram - már búcsúzkodni látszik.
„Álmokból is lehet kovácsolni jelentős valóságot."
Ízlelgetem ezt a mondatot, barátkozom vele, szép lassan magamévá teszem, - mert nagyon szeretném elhinni.
...ráadásul mintha valami hasonló a filmben is elhangozna.
Igaz, más összefüggésben, mint amire ma a mondat kitalálója ezt használta, de olyan keskeny az a mezsgye, ami a filmet, az ábrándokat, a nagy célok eléréséért vívott örök emberi küzdelmet és a valóságot elválasztja egymástól...A lélek mikromérlegén szinte nem is látható. Talán nincs is.
Ez a mondat egy használható, bölcs gondolat: megengedem magamnak azt a luxust, hogy erőt merítsek belőle saját magam számára a mindennapokban, és nagyon is komolyan vegyem.
Most Budán szakad az augusztusi eső, és én ettől nagyon szenvedek. De végtelenül örülök, hogy megjegyezhettem ezt a mondatot, és hogy tegnap (újra) láthattam ezt a filmet. Élmény volt, ami emlékezetem sebességváltóját hátramenetbe kapcsolva visszavitt egy már majdnem elfelejtett réges-régi álomvilágba.
Jó volt. Szerettem.
Budapest, 2008. augusztus 9.
|
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
