Minap a vonaton ültem.

Ahogy a mellettem elrohanó tájat bámulom, óhatatlanul is a régi iskolás tanagyag jut eszembe az Időről és Térről, sebességről és az élet relativizmusairól. Összehajtom a könyvemet. Versek, melyek maguk is rohannak az időben, szinte üldözik az olvasót, betolakodnak a tudatba, helyet követelnek az életünkbe, hogy régen kihűlt emlékeket újra szítsanak.

A táj vigasztalanul elrobog mellettem, olyan, mint az élet groteszk allegóriája lenne az egész a megroggyant felhők közé párolgó hegyekkel, a hússzínű alkonyattal, az elhanyatló messzeségekkel.

Mennyi költészet, és én mégis könyvekben keresem a zenét, a szépséget; egy kicsit a reményt is.

Könyvem a térdemen, s megfáradt kezem a lapok közt való ezernyi hajbókolástól ernyedten a könyvemre hull.

A tekintetem a kezemről egy másik kézre, majd egy harmadikra, s legvégül egy negyedikre esik.

Most látom, négyen utazunk együtt összezártan, egymást nem keresve, de mégis egymáshoz békésen vagy fáradtan megtérve.

Szemben idős ember ült, két elgyötört tenyere egymást tartja és emeli. Legalább ötven esztendő virágzik és szépül szentséggé a föld poklát mennyországgá építő kézen.

Mellette fiatal lány ül hátrahanyatló fejjel. Nézem az arcát, behunyt szempillái mögé akarok látni…

Az alkonyatban a szép lányarc a behunyt szemekkel egy Modigliani-festmény misztikumává nemesül. Nézem az ajkát, gyengéd csókok oltárának látom. Aztán szinte áttetsző szép kezét, az egymásba és az egymástól elrévedő vékony ujjakat, melyek a vaskos könyv tetején merevedtek márványos fehérséggé.

Mellettem kislányka ül, az érintetlenség és az intellektuális vakság boldogságában. Vékony nyakon kicsiny feje, a vállára iramodó két copffal, hatalmas szemgolyók halmaival a lezáruló szempillák és a szemöldök szelíd ívei alatt.