Oly kort élünk, mikor a szép szó és a tiszta érzés felértékelődni látszik.
Némely kor embere reménytelenül tekint vissza saját évtizedeire, s elkeseredetten állapítja meg, hogy az elrohanó idő meddő és szikár talajba süppedt. Ilyen lehetett az angol és a magyar XVIII. század.
Vannak korok, melyek reménnyel tekintenek előre, s a kor embere megérzi, hogy új és friss szelek boldog tavaszként köszöntenek a világra. Nemzedékük előkészíti és kitapossa az utat az utánuk jövőknek. Ilyen volt a Sturm und Drang, az angol preromantika és Vajda János kora.

Perrault A lúdanyó meséi című kötetének legfélelmetesebb meséje a Kékszakáll, amely még ma is borzongást válthat ki ifjú olvasójából.

Pedig a Ferenc József-i időkben is adódtak erre alkalmak. Nem annyi persze, mint 1945 óta, de mégis.

Már akkor is meglódul a szívem, ha leírom a nevét. Ha rangsorolnom kellene kedvenceimet, Dsida Jenő előkelő, „dobogós”

Így voltunk és vagyunk ma is az 1956-os forradalom megítélésével. Mert ma ugyanaz a szelleminek nem nevezhető háttérhatalom ural mindent Magyarországon

Néha megtörténik, hogy az álmok valóra válnak.
Nem gondolom, hogy ez túl gyakran esik meg, pont ezért még becsesebb, ha részesei lehetünk.

Ez lett a legtalálóbb epitheton ornansa Jules Renard-nak, a francia irodalom legszellemesebb emberének.

Az expresszionizmus első úttörője, élharcosa, a fauvisták előfutára, akiről a legtöbb embernek a napraforgói jutnak az eszébe, és az, hogy egyik őrült rohamában levágta a saját fülét. Az átlagember éhes a szenzációkra