A Feltámadás kegyelme a világtörténelem legvalóságosabb eseménye. Írhattam volna „legnagyobb"-at, de a nagyság ma már oly keveset jelent, mintha például valaki azt mondaná, hogy korunk „legnagyobb" írói Spiró György és Esterházy Péter.

Így abban a tudatban, hogy a hit és az igen korlátozott emberi tudomány egymás mellé rendelésével lehetséges megközelíteni a Feltámadás problémáját. Az a tudományos gondolkodás, ahol a hit háttérbe szorul, megszűnik tudomány lenni; az az államalakulat, amelytől elválasztják a vallást, megszűnik erkölcsös lenni. Mivel megszűnik az ilyesféle alakulatok abszolút pontja, ezért minden emberi jelenség relatívvá válik. A tudományos, szellemi vagy erkölcsi relativizmus pedig nem válásgtünet, hanem az maga a válság.

Leibniz óta tudjuk, hogy a tömeg nem más, mint nagyméretű energia, „az élő erő megnyilvánulása".

Az E=mc² pedig azt jelenti, hogy az anyag valójában anyagtalan, hogy a tömeg pedig csupán fizikai segédfogalom. Mindebből az következik, hogy a tömeg sem létezik.

A mozgás pedig kizárólag relatív, hiszen minden mozgásban van, így nincs abszolút nyugvópont, amelyhez bármit is viszonyíthatnánk.

Egon Friedell szerint a kísérleti pszichológia és a kísérleti fizika ugyanarra a következtetésre jutott, mely szerint az anyag valóságalatti, a lélek pedig valóságfeletti.

Sőt Spengler óta a világtörténelem is relatív valóságalattisággá vált a modern ember világlátásában.

Hétköznapi valóság azonban az, hogy a világ időszámítása az Üdvözítő születésnapjával esik egybe, és Spengler Krisztus-problémája is relativizálta a történetírást, mely szerint a történelmi szemlélet históriai és morális aspektussá válik szét.

Mindezek okán sem a pszichológia, sem a természettudományo, sem a történettudományos gondolkodás nem tud mit kezdeni Jézus Krisztussal. Tulajdonképpen az egész történelmi világképünk leegyszerűsödne egy Krisztus nélküli történelemmel, legyen az lineáris vagy koncentrikus; esetlegesen önálló kultúrkörök „örök visszatérése".

A legmegdöbbentőbb paradoxon, hogy a kereszténység számára a legérthetetlenebb a Feltámadás jelensége. Mivel Krisztus, az isteni teremtés, az istenség emberi megnyilvánulása, az istent szülő földi anya, a szeplőtelen fogantatás fogalmai teremtették meg a legmagasabbrendű művészetet, ezért más kultúrákkal való összehasonlítás után elmondható, a keresztény kultúrkör művészete az egyetlen kinyilatkoztatás-jellegű művészet. Míg minden nagykultúra eljutott az ősi kinyilatkoztatás-tanok epikus ábrázolásáig, addig ezek sohasem mutattak tovább misztikus impressziók históriába ágyazott epikus formáinál. Habár mindegyikben megtalálható minden ősi és magasabbrendű, addig a kereszténység eljutott odáig, hogy a az összes elméleti és gyakorlati tudomány és hipotézisgyártás, az összes művészet és filozófia, a lélektani tudományok a teológia ugyanarra a kezdő és végponthoz jutott el. Míg az ősi egyiptomi piramisok, az Egyenlítőtől egyenlő távolságban felépített piramisrendszer, a görög, a kínai, a maja és arab tudományok és matematika nem jutott tovább a világteremtés matematiko-fizikai rendszerének felismerésénél. Ráadásul a kereszténység esetében paradoxonok sokaságával találkozhatunk, mint például a kereszténység létezése a kereszténység előtt, vagy a tertuliánuszi tétellel, mely szerint a lélek természetétől fogva keresztény, azaz egyetlen vallásként egységesíti az emberiséget. Míg az előbbi a történelem valóságos létezését zárja ki, az utóbbi pedig minden pszichológiai irányt fölöslegessé tesz, de minimum értelmetlenné. Mindezt bizonyítja, hogy Krisztus alakja az antik világ hanyatlásánál, a kivénhedt és lehanyatló semita és közel-keleti vallások földrajzi középpontjában, a legősibb műveltségből felemelkedő, sumér, partus, szkíta, ősi mezopotámiai műveltségterületből kinövő, azaz hamita, semita és jafetida etnikumú kultúrkörök központjában alakult ki. Ráadásul a fiatal iszlám és a nagykorúvá váló buddhizmusba is beékelődött, ahogy később szétterjed a dél-amerikai kontinensen, s beáradt a zarathustrai -és sintoista övezetekbe.

Habár minden nagy ősi vallásnak van kozmogóniai koncepciója, de a kereszténység az egyetlen, ahol ez a koncepció, a teremtéstörténet, teremtéstan elsilányul a morális alapigazság mögött.

Pedig a természettudományos gondolkodás egyre inkább bizonyíthatóvá teszi a teremtés folyamatát, a szeplőtelen fogantatás és a feltámadás fizikai valósága néhány gyakorlatban bizonyítható hipotézissel, elemi iskolás szinten leírható képlettel vagy tétellel magyarázható; mindez jelentéktelen és alig felcsillámló szilánk a morális valóság kristálykatedrálisa mellett.

Semmi nem idegenebb a kereszténységtől, mint az anyagelvűség. Ezt jelenti a Születés és a Feltámadás könnyű megmagyarázhatósága, sőt a pofonegyszerű Chardin-i Krisztogenezis-elmélet.

Másrészt a jog legtöbbet vitatott, legtöbbször felvázolt, elméletben újrajátszott valósága a Krisztus-per.

Ebben is két elmélet feszül egymásnak, az ősállandóság illúziójában élő zsidó szakrális materializmus, mely kétezer esztendő óta üldözi a kereszténységet. Nem morális okokból, hanem itt a morál maga az anyagelvűség. A Tan és a Templom a zsidó vallásban az öröknek hitt illuzórikus valóságalattiság, melynek értetlensége és megmerevedése sehol sem látható jobban, mint Krisztusnak a test templomának háromnapos újraépítéséről szóló tanításra adott válaszban. Ennek lényegét akkor érthetjük meg, ha a Teremtés könyvének első passzusát figyelmesen olvassuk.

Ugyanis itt már nem az anyag megteremtése általi világ megalkotásáról van szó, hanem a meglévő anyagból való világ megteremtésére utal. Az anyagszerűség azonban lefokozza az embert; a test testi mivoltából majdnem teljes egészében puszta szexualitás marad.

Krisztus testének feltámadása, a test érintetlenségének megtartása a katolicizmusban és a szerzetesi közösségekben, de már előtte a szeplőtelen fogantatás elméletében az anyagszerűség legyőzését jelenti, hiszen a szeplőtelen fogantatás nem a szűznemzés jelenti, hanem a test bűnök alóli felmentését. Azaz a teremtett világból átformált világ korlátoltsága felszabadul, s visszatér a Teremtés könyve előtti világhoz. Ugyanis a Genezis csak a Föld kozmikus létrejöttéről szól, s nem a Világegészről. Talán ezért érezzük, hogy a teremtéstörténet egy, a zsidónál ősibb kultúrából átvett szöveg metamorfózisa, mely ilyen szempontból rokonságot mutat az antik görög teremtéstörténettel.

 *

Ezért vallhatjuk, hogy a kereszténység előtt létezik a kereszténység, az anyagi világ szakrálissá válása történik meg Krisztus megjelenésével. Hogy a Teremtés folyamatát a modern nyugati fizika képletekkel leírta, ez csak az ateizmus értelmetlen és fantáziátlan zsákutcáját mutatta meg.

Krisztus kereszthalálában és feltámadásában a moralitás és az emelkedettebb szemléletű tudományosság összefonódik, a különböző jogfilozófiák összekuszálódnak, hogy lelepleződjék az istenitől való elszakadottságuk.

A szanhedrin, a „unus testis nullus testis" (egy tanú nem tanú), hamis próféta-elv és az istenkáromlás (blaszfémia) vád, az abolitio, az eljárási közkegyelem (abolitio publica), a coercitiós jogkör gyakorlása, a corporis verbera keveredik itt össze, s mutatja meg, hogy az államjog csak relatív, és semmi köze nincs az egyetemes morálhoz.

Tehát Krisztus elítélésének eljárásában, az ahhoz vezető történelmi folyamatban mutatkozik meg a világ relativizmusa, míg ezelőtt a teremtésben, a teremtés megismétlődésében, a szeplőtelen fogantatásban, a testi halálból kinövő feltámadásban, a test megdicsőülésében egységesül a világ, azaz a világ visszaáll az örök keresztényi világgá.

 *

Krisztust peréből és a zsidóság valláserkölcsi szokásrendjéből a kereszténységbe átöröklődött a vallási türelmetlenség fogalma. Minden kultúra türelmes volt a vallási irányzatokkal, megtűrte azok létét, sokszor lokális majd globális értelemben is hasonult azokhoz. Ahogy a zen és a csán rendszerek kiváltak a buddhizmusból, ahogy a Zarathustra-kultusz ősisége kivirágzott tucatnyi vallásban, ahogy az antik szétterjed, s majdan az antikban a kereszténység átvette az antik elvirágzásban az állam irányítását, hogy majd maga alá hajtsa a keletről jövő hatalmas áradatot.

Renan szerint azonban a zsidóság vallási türelmetlensége a kereszténységben továbbélt, s tovább fertőzött. Ami elpusztította Krisztust, az vezetett a kereszténység elvilágiasodásához.  Ilyen értelemben beszélhetünk zsidó-kereszténységről, de morális alapon a zsidóság és a kereszténység között semmi nem lehet nagyobb távolság a másiktól. Weininger szerint a zsidó és a keresztény isten azonosítása a keresztény Isten leghatalmasabb gúnyolása.

Krisztus halálát a zsidó vallási türelmetlenség és egy magasabbrendű, Istentől jövő morál iránti értetlenség, s az abból felfakadó elpusztítási szándék okozta, melyben láthatjuk a zsidó jog tehetetlenségét, a római jog „eszközjellegét", melyben az immoralitás valóságalattisága mutatja meg igazi arcát.

Krisztus feltámadása azonban megmutatta a jog, a morál, a modern tudomány, a lélektan és a história relativizmusát. Ahogy a természettudományokban nincs abszolút nyugalmi állapot vagy pont, így a Krisztusnélküli történelemben sincs. Ezért bukott meg a marxizmusnak nevezett morális fertőzési kísérlet, a Herder-Hegel-Vico-Goethe, Nietzsche-Spengler-Frobenius-Keyselring-Lamprecht-Toynbee-féle törénelmi buborékelmélet, a lineáris világlátás, mert minden relatívvá, valóságalattivá vált.

De ha a történelem abszolút pontját az időszámítással Krisztus születéséhez mérjük, akkor a Feltámadás kegyelmében megtaláljuk az egyetlen valóságot, mely visszamenőleg hitelesíti a világtörténelmet és az összes, ember által felismert természettudományt.