Ha a tudományosság szempontjai alapján közelítjük meg az év legszebb ünnepnapját, akkor azt mondhatjuk, Jézus Krisztus születésének napja a világtörténelem legfontosabb dátuma.
A világtörténelem ettől a ponttól két részre osztja az ember történelmét, sőt a kozmikus világrend történetét is.
A hit kegyelmével áldott ember számára az üdvösség nyitánya, mely a nagypénteki tragédia és a feltámadás napjának csodájával teljesedik be.
Karácsony az Isten a világba való megszületése, de a nagypénteki kivégeztetés és a harmadnapra való feltámadás az emberi lélek megtisztulása. Így az első kettő a harmadikért volt. E három nap egymástól nem függetleníthető, de a kétezer esztendővel ezelőtti éjszakán, az egykori sumer területéről érkező tudóskirályok vagy inkább tudós főpapok hittel és a szellem fényével keresték a legnagyobb fényességet, amely a világba felgyúlt.
Hiába a háborúban vergődő világ örökös nyugtalansága, karácsony szentestéje az év legszebb napja. Szépsége a földi világba való születés isteni szépségében rejlik. Nincs vallási magaslat – még akkor sem, ha a legnagyobb tisztelettel adózunk más kultúrák és népek vallási ünnepei előtt -, amely megközelíthetné a Szent Család gyermekáldását.
A művészet számára sincs fenségesebb, mint az isteni jelenvalóság megidézése. Az Aranylant nevében áldott és boldog karácsonyi ünnepeket kívánok minden kedves alkotónknak és olvasónknak. Teszem ezt abban a reményben, hogy szent magyarságunk erőt nyer a szenteste és a karácsonyi ünnep isteni szépségéből. A múlt nagyjainak versei erősítsék hitünket…
Juhász Gyula
Karácsony felé
Szép Tündérország támad föl szívemben Ilyenkor decemberben. A szeretetnek csillagára nézek, Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet, Ilyenkor decemberben.
…Bizalmas szívvel járom a világot, S amit az élet vágott, Beheggesztem a sebet a szívemben, És hiszek újra égi szeretetben, Ilyenkor decemberben.
…És valahol csak kétkedő beszédet Hallok, szomorún nézek, A kis Jézuska itt van a közelben, Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen, S ne csak így decemberben.
Petőfi Sándor
Karácsonkor
Énhozzám is benézett a karácson, Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson És rajta egy pár reszkető könyűt.
Menj el, karácson, menj innen sietve, Hiszen családok ünnepnapja vagy te, S én magam, egyes-egyedűl vagyok.
Meleg szobám e gondolattól elhül. Miként a jégcsap függ a házereszrül, Ugy függ szivemről ez a gondolat.
Hej, be nem igy volt, nem igy néhanapján! Ez ünnep sokszor be vigan virradt rám Apám, anyám és testvérem között!
Oh aki együtt látta e családot, Nem mindennapi boldogságot látott! Mi boldogok valánk, mert jók valánk.
Embert szerettünk és istent imádtunk; Akármikor jött a szegény, minálunk Vigasztalást és kenyeret kapott.
Mi lett a díj? rövid jólét multával Hosszú nagy inség… tenger, melyen által Majd a halálnak révéhez jutunk.
De a szegénység énnekem nem fájna, Ha jó családom régi lombos fája Ugy állna még, mint álla hajdanán.
Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta; Egy ág keletre, a másik nyugatra, S éjszakra a törzs, az öreg szülők.
Lelkem szülőim, édes jó testvérem, Ha én azt a kort újolag megérem, Hol mind a négyünk egy asztalhoz űl?…
Eredj, reménység, menj, maradj magadnak, Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak, Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz…
Isten veled, te szép családi élet! Ki van rám mondva a kemény itélet, Hogy vágyam űzzön és ne érjen el.
Nem nap vagyok én, föld és hold körében; Mint vészt jelentő üstökös az égen, Magányos pályán búsan bujdosom.
Reményik Sándor:
Karácsonykor
A szent estén majd eljövök ide. Álmaim szekerébe fogatok És szólok fantáziám táltosához: Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok, És álomhintón eljövök – ide.
Itt minden fehér lesz, – fehér, s halott. Csak egy hang lesz a halott rengetegben: A zúgó patakok.
És én fenyőtől fenyőhöz megyek És minden fenyőt megsimogatok.
És megkérdezem: virrasztotok még? És megkérdezem: hogy aludtatok?
És aztán feltűzöm a szívemet A legmagasabb fenyő tetejére, - S imába kezdek: Magány, Mi Anyánk… Néked ajánlom égő szívemet…
Olyan lesz, mint egy karácsonyfaláng.
agányos pályán búsan bujdosom.
Mécs László:
Karácsony
Mesével nagy gyermekszemedben megjöttél újra szent karácsony, jöttél szívekbe sekrestyésnek: gyertyásan gyúljon az öröm. És minden oltár átkot fáklyáz, ökölbe görbül a köröm, vér csurran a karácsonyfákról, könny gömbölyül az új kalácson… Naptámadattól naplenyugatig csendőrszurony feszül az égnek: úgy tartják az álcsillagokkal kicifrált rongyos horizontot… Hol most az angyal? Az, ki régen ez éjen békeszárnyat bontott? Szuronyban szárny fennakadt és megfagyott ajkán az ének… Magányom ablakán kinézek a Krisztus-éhes éjszakába, a tél korán jött: kertem mélyén sok megfagyott virág-kísértet bólint, és zörren hófödötten, és sírnak, hogy csak félig éltek… A szél futkos füttyös bolondként, s rugdalja őket pajkos lába… A kerten túl az utcamedre: ott hömpölyög a nagy kloáka: árulkodóknak rothadt szíve (mint Sátán szennyes ürüléke) gyűlölködés, gyalázat ömlik sötéten, jaj és nincsen vége és árad mindent elborítóan a hosszú, a hosszú éjszakába… A bűzös árban mélyen bujkál a jóság szűzi borzadálya a tiszta szívek kagylójában, mint drága fényű gyöngyvetés… Úgy mennék bujdosó búvárnak s hol gyöngyöt termel szenvedés, mind összeszedném s Betlehembe vinném a három szent királlyal… A nagy kloáka ködje kormos: tudom, feljöttél, mégse látszol te Betlehembe hívó csillag! Úgy mennék, s merre, nem tudom… A pásztorokkal, vándorokkal, együgyűekkel egyúton csak mennék, míg elém virulna barmok között a játszi jászol. És mondanám: parányi jászol! te sártekének legszebb virága, mely tartod csöppnyi Jézusunkat, az égből csöppent tiszta mézet, a csillagokba nőjj csodának! Nőjj szuggeráló szent igézet, és csurgasd kelyhed édességét a mérgezett szívű világra! És szólnék: Jézus, szent mosolygás, arany bárányka, Isten csókja, gyöngécske harmatos kacsódat merítsd a bűzös kloákába: s a rothadásból rózsák lesznek, bimbóz a száradt lelkek ága, és földerül az Ember arca, és csókot hány a csillagokra… Szurony már nem szúr emberhúsba, lehullanak minden börtönrácsok, duruzsol mind hűlt kemence: muzsikál benne a szeretet! Minden szegények melegszenek, és minden rongyos gyerekek karácsonyfát, lovacskát kapnak és sohasemfogyó kalácsot… Jézuska, Isten báránykája! csinálj csodát nekünk: az égből dobd le a kicifrált sok csalfa fényű csillagot! Csillag legyen kéklő szemecskéd, szíved szórjon ránk illatot s az angyalajkról ellesett dal legyen testvéri énekünk!
Kosztolányi Dezső:
Karácsony
Ezüst esőben száll le a karácsony, a kályha zúg, a hóesés sűrű; a lámpafény aranylik a kalácson, a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.
Kik messze voltak, most mind összejönnek a percet édes szóval ütni el, amíg a tél a megfagyott mezőket karcolja éles, kék jégkörmivel.
Fenyőszagú a lég és a sarokba ezüst tükörből bókol a rakott fa, a jó barát boros korsóihoz von,
És zsong az ének áhítatba zöngve… Csak a havas pusztán a néma csöndbe sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.
Babits Mihály:
Karácsonyi ének
Mért fekszel jászolban, ég királya? Visszasírsz az éhes barikára. Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt: mégis itt rídogálsz, állatok közt.
Bölcs bocik szájának langy fuvalma jobb tán mint csillag-ür szele volna? Jobb talán a puha széna-alom, mint a magas égi birodalom?
Istálló párája, jobb az neked, mint gazdag nárdusok és kenetek? Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt: kezed csak bús anyád melléért nyult…
Becsesnek láttad te e földi test koldusruháját, hogy fölvetted ezt? s nem vélted rossznak a zord életet? te, kiről zengjük, hogy »megszületett«!
Szeress hát minket is, koldusokat! Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat. Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk törékeny játékunkat, a reményt.
Disda Jenő:
Itt van a szép karácsony
Itt van a szép, víg karácsony, Élünk dión, friss kalácson: mennyi fínom csemege! Kicsi szíved remeg-e?
Karácsonyfa minden ága csillog-villog: csupa drága, szép mennyei üzenet: Kis Jézuska született.
Jó gyermekek mind örülnek, kályha mellett körben ülnek, aranymese, áhitat minden szívet átitat.
Pásztorjátszók be-bejönnek és kántálva ráköszönnek a családra. Fura nép, de énekük csudaszép.
Tiszta öröm tüze átég a szemeken, a harangjáték szól, éjféli üzenet: Kis Jézuska született!
József Attila:
Karácsony
Legalább húsz fok hideg van, szelek és emberek énekelnek, a lombok meghaltak, de született egy ember, meleg magvető hitünkről komolyan gondolkodnak a földek, az uccák biztos szerelemmel siető szíveket vezetnek, csak a szomorú szeretet latolgatja, hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot, fa nélkül is befűl az emberektől de hová teszik majd a muskátlikat? Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég s az újszülött rügyező ágakkal lángot rak a fázó homlokok mögé.
Wass Albert:
Karácsonyi versek
Bajorerdő. Zimánkós fenyvesekből előoson a téli szürkület. Gunnyasztó házak ködrongyokba bújva koldus szatyorban gondot gyűjtenek.
Egy vonat sípol messze valahol. Fulladtan vész el fák között a hang. Sóhajt az erdő. Csönd. Valahol messze kísértethangon fölsír egy harang.
Olyan este ez is csak, mint a többi: olyan a színe, nyirkos ködszaga. Pedig valahol szent titokpalástban csodát takargat ez az éjszaka…!
Angyalok húznak a világ fölött. Hírét hozzák, hogy földre szállt a béke! Megszületett az Igazság, a Jóság, akit úgy vártunk: megszületett végre!
Keresik régen bölcsek és királyok, papok, költők és koldusok. Világmegváltó konferenciák várják jöttét és fényes trónusok!
Megérkezett. Bámulják bamba szemmel barmok, cselédek, pásztorok. Talán van olyan is, aki letérdel s valami együgyű imát motyog.
A jászol fölött fölragyog egy csillag, néhány angyal és gyermek énekel… Szelíden száll az ének és a pára szurtos ólból a fényes égre fel…
Aztán a barmokat itatni hajtják. A hajnal megnyergeli rőt lovát és robotos nyomán a szürke élet megy úgy, mind eddig, megy tovább.
Mintha nem történt volna semmi sem. Meresztgetik szemeiket a kandik: királyok, bölcsek, költők, hadvezérek… amíg lassan a csillag is kialszik.
A zord-sötét zimankós fenyvesekből előoson a téli virradat. Ködrongyokban gunnyasztanak a házak s vacognak vedlő gondjaik alatt…
|