Szentkatolnai Bálint Gábor a magyar és az egyetemes összehasonlító nyelvtudomány egyik legnagyobb alakja.

Nevét másfél évszázad óta kiejteni sem volt szabad, de ha valaki mégis tudományos körökben hivatkozni mert rá, gunyoros és megvető vélekedések árját zúdította önmagára.

Törékeny alakja, bujdosása az örök magyar sors egyik legtragikusabb jelképe lehetne, ha nem látnák hatalmas küzdelmeiben a magyar élniakarás összes idealizmusát.

Bálint Gábor 1844. március 13-án született egy apró székely faluban, Szentkatolnán. Gyermekkora előre sejtette, hogy a nyelvek iránti fogékonysága elképesztő tudományos jövővel áldja személyét, s rajta keresztül az egész magyarságot.

Gyermekifjúként először németül, majd görögül, latinul, később héberül tanul meg. Ifjúkora tavaszán már tizenkét nyelven beszél.

Előbb Vámbéry Ármin hatására a török nyelvvel kezd foglalkozni, majd Fogarasi János ösztönzésére a mongol és mandzsu nyelveket tanulja.

Czuczor Gergely támogatásával Mongóliába is eljuthat, majd részt vesz a közép-ázsiai expedícióban, melynek célja a belső-ázsiai kultúrák és nyelvközösségek magyar vonatkozásainak megtalálása.

1870-es évek elején a Kaspi-tenger mellékén, majd később mongol területeken tanulmányozza a mongol nyelvi kultúrát.

Az évtized közepén Oroszország felől tér haza, majd két éven keresztül a Budapesti Egyetem magántanára. Fogarasi halála után Arany János támogatja a nagyra hívatott professzor karrierjét.

Ebben az időben jelent meg a magyar nyelvet alig beszélő Josef Budenz, aki szintén mongolisztikával kívánt foglalkozni a Budapesti Egyetemen. Kettejük közül vitathatatlanul az ekkorra már két tucat nyelven beszélő Bálint Gábor volt a nagyobb tehetség, aki akkor még Hunsdorfer (Hunfalvy) bámulatát is kivívta.

Azonban Bálint Gábor az oroszországi útról nem a finnugor nyelvészet bizonyítékaival tért haza, hanem elsősorban a szkíta-hun nyelvi bizonyítékok mellett számos rovásírásos emlékről készült leírást hozott magával.

Bálint Gábor népzene és mesegyűjtése is igen jelentős, de ezen években a világon egyedülálló eredményeket ér el a keleti nyelvek összehasonlító kutatásában.

Ezen évek termése a török alak- és mondattana, a kabard-magyar nyelvtana, a kabard-magyar-latin szótára. 1887-ben jelenteti meg A tamul nyelv, a turáni nyelvek sanskritja, vagy  van-e a magyarnak testvére? című tanulmányát. Ennek továbbfejlesztése az etimológiai rendszerezésen alapuló hatalmas tamil-magyar egyeztetési szótára.

Ezek az eredmények Hunsdorferből olyan dühöt váltanak ki, hogy előbb eszelősnek nyilvánítja a székelyföldi magyar tudóst, majd maga Hunsdorfer elégeti rovásírásos gyűjtését és annak tudományos leiratát.

Elkeseredésében elhagyja Magyarországot, s tizenkét esztendőre külföldre, elsősorban közel-kelet felé tájékozodva végez kutatásokat. Majd a Török Birodalomban foglal el magas hivatalokat, később az athéni egyetemen tanít arab nyelvészetet. Ekkor már harminc nyelven beszél.

Keleti útja során Dél-Indiáig jut el, ahol kimutat számos dravida-magyar etimológiai egyeztetést.

Rajta is bekövetkezni látszik Prohászka Lajos híres művében leírt magyar sorstragédia, azonban tizenhárom évi küzdelem után végre Bálint Gábor visszatérhetett szülőföldjére, Erdélyországba. A Kolozsvári Egyetem professzoraként tanít, ugyanis az Akadémia elutasítja a hivatalos magyar tudományos életbe való visszatérését.

Tizenkilenc évet adott neki a sors a Kolozsvári Egyetem ural-altáji tanszéként, ahol Európában addig teljességgel ismeretlen nyelveket ismerhettek meg a tanítványai.

1895-ben a Zichy-expedíció tagjaként még visszatérhetett a Kaukázusba, de ezek után többnyire tanulmányainak és az oktatásnak élt. Egyedülálló munkásságának végső következtetése a hun-magyar kontinuitás bizonyítása volt mind történelmi, mind nyelvtörténeti, nyelvészeti alapon.

1913. május 26-án Temesváron érte a halál.

A világháború és a bolsevik forradalom, később Erdély kiszakítása a magyarság testéből Szentkatolnai Bálint Gábor művének háttérbe szorulásához vezetett.

Csonka-Magyarországon a két világháború közt egy rövid időre ismét felmerült a neve, de a második világégés és a kommunista terror feledésbe taszította személyét és munkásságát.

Jelenünkben a hivatalos tudomány ma sem hajlandó tudomást venni róla; művét, kutatásait agyonhallgatják, eredményeit Bálint Gábor teljesítményét meg sem közelítő akadémikusok vagy elhallgatják, vagy zavaros, kalandos, délibábos jelzőkkel illetik.

De az erdélyi magyarság az elmúlt két évtizedben összegyűjtötte és megmentette életművének nagy részét, így az óriás kilépni látszik a feledés iszonyú árnyékából…