Vaszary Gábor írásművészetét egyetlen jelentős irodalomtörténeti mű sem tárgyalja.
Az olvasónak az az érzése, hogy a tudományos alapú kritika zavarba jön akkor, ha valami túl népszerű, túl szép, túl könnyen jut el a szívekhez.
A zenetudomány is hajlamos némi fintorral beszélni Vivaldi Négy évszak című koncsertójáról, de ma már a Csajkovszkij és Grieg versenyek nyitányai, vagy Johann Strauss nagy művészettel megírt keringői is könnyen kapják meg a giccs fájdalmas és irigy bélyegét.
Vaszary Monpti című első sikere is túl könnyen szerezte meg százezrek szívét, s még könnyebben facsarta ki azokat. Mert a nagyon szellemes embereket a külvilág mindig gyanakvással fogadja, s ugyanez a gyanakvás sodorja a közélet pokolbéli bugyraiba a nagy ír paradoxonmondót, Oscar Wilde-ot, vagy az angol Lord Byront.
Mert Wilde szavaival az irodalom nagy vesztesei mindig a „szomorúság bohócai” voltak, a nagy tragikus hősök, mint Byron, Wilde, Vaszary vagy Ady Endre. Négy különböző egyéniség azonos balsorsba űzetve.
Vaszary szerencsésebb, őt csak a cenzúra taposta bele a közöny nagy sivatagjába olyan sikerrel, hogy a mai feltámasztási kísérletek sem tudják visszaadni a szélesebb olvasóközönségnek.
Pedig Vaszary valóban korának legszellemesebb embere, akinek legjobb műveiben sikerült tökéletes arányt teremtenie a helyzetkomikum és a nyelvi humor között.
Varázsa abban rejlik, hogy a legegyszerűbbnek tűnő eszközökkel is képes megrajzolni sorsokat, szerelmeket, kesernyés szentimentalizmust, beteljesületlen életeket.
Az irodalomban mindig előnyben vannak az őrültek az úgynevezett normális írókkal szemben, de ugyanez igaz a más művészeti ágakból idesodortakra is.
Ahogy József Attila vagy Trakl költészete is már-már jogosulatlan előnyhöz jut a többiekkel szemben, ugyanúgy előnyt élveznek az egyébként kitűnő zenészek is az irodalomban, mint Hölderlin, Nietzsche, Kölcsey, Arany János vagy Flaubert. Mindegyikük más művészetekkel vegyítve tudták az irodalmi nyelvet szerencsésen ötvözni. Arany János páratlan és mindig mértékadó verselése nem jöhetett volna létre zenei adottsága nélkül, ahogy Flaubert regényei sem produkálhattak volna annyi megkomponáltságot, ha szerzőjük nem úgy írta volna azokat, mint egy zenei szimfóniát.
Vaszary maga is művészcsaládból jött, festők és művészetpártolók, színészek, dramaturgok közül. Ezért érezzük minden Vaszary regényben a megkomponáltságot, a vázlatszerűséget, a színek megfestését, a háttér, a közeg és mellékalakok skiccszerű felvitelét egy –egy elnagyoltan ábrázolt háttérre. Vaszary maga is napilapok számára készült rajzokkal kereste a kenyerét; a nagy múltú művészcsalád hagyományai benne a monumentalitást és a kimódolt artisztikumot nélkülözve továbbéltek. De tékozló fiú is volt, aki a magas művészetet felcserélte a mindennapos zsurnalizmust támogató illusztrációra, akinek Párizs nem a magas művészet Mekkája volt, hanem az ifjúkori lázak nagy ábrándja. Regényeinek báját az adja, hogy a szerző rajzol, s teszi mindezt könnyű kézzel, nagyvonalúsággal, érzelgősen és annyi finom iróniával, mely már-már szétfeszíti főhőseinek kristálytörékeny jellemét.
Különösen a férfiolvasókat ragadja meg és el egyetlen nőrajza, mely kéttucatnyi zsáneralakban tér vissza újra és újra, de mindig ugyanúgy; felületesnek tűnő, de mély érzésű, kiszolgáltatott, kislányosan bájos fiatal hölgyként.
Kitűnő eszköze pedig, hogy a férfiak nem kiegészítői, hanem ellentétjei ezeknek a sokszoregyügyű lánykáknak. Mert a férfiak női szemmel biztosan szerethető, gyámoltalan fiatalemberek nemes jellemmel, de annyi esetlenséggel, mellyel már Vaszary a hitelesség határán egyensúlyoz.
Ennélfogva a beteljesületlen szerelem romantikus ideálja részben Vaszaryban él tovább, de annak is inkább halványan és finom mozdulatokkal megrajzolt képe.
Ugyanakkor ez is a problémája minden regényének.
Ott kísért minden könyvében a nagy beteljesületlenség. Szinte minden írásában az örök szerelem illúziója kísért, s ezért hősei vagy elhagyják szerelmüket, vagy meghalnak. A szereplők állandó menekülései impotenssé teszik minden kapcsolatukat, így minden komikum mögött ott sejlik a tragikum, melyet a Szegény fiatalokban kapja meg leginkább az olvasó.
A Vaszary-főhősök örök nyugtalansága, élhetetlensége teheti az irodalomtörténet számára elfogadhatatlanná a regényeit. Mert a kritikus nem találja bennük a katarzist. Még a Monptiban sem, amelyben a legzártabb és legkerekebb a kompozíció. De még ott is látjuk az örök sóvárgást, mely a lezárt történetben egy halkan fujtató szelep, melyen halkan elsüvít az örök szerelem ideálja.

Vaszary számára Párizs volt az örök és abszolút város, mint abban a korban egész Európa számára immáron egy évszázada. Párizsnak viszont Buda volt az ellenpontja annak akvarellszerű ecsetvonásaival. Mert a Vaszary-tájak, mint minden festői művek, stilizáltak. Párizs metróival, forgatagaival, tornyos örökkévalóságával, kicsiny és nyomorúságos diákhoteljeivel, melyeket mindig szagos és kellemetlen vénasszonyok vagy rosszarcú fráterek működtetnek, olcsó kávéházaival csak otthontalan szellemi táj, szentimentálisan szép díszletváros a túlvilág kísértésével, a Luxembourg-kerttel, melyet Gerard du Nerval örökített meg oly szépen. Ez a nervali szellemiség tér vissza Vaszarynál is a múlandóság igézetével.
Buda pedig marad a macskaköves utak mellett félszegen álló villák, falusiasan kedves fasorok látomása.

A szereplők mind-mind fiatalok, de köröttük az ősz mindig az elmúlásérzetével kísért. Nyugtalanságuk nem evilági nyugtalanság, s ezért olyan értékesek és művésziek.
Vaszary történetei a ponyvaszerűség látszatát keltik, s ezt az illúziót mintha fenn is akarnák tartani. És itt lép elő a képzőművész, mert a rajz sokszor elegáns, de még többször szándékoltan egyszerű.

A Monpti volt az első és a legjobb ebben a sorozatban. Tucatnyi nyelvre fordították, s különösen német nyelvterületen hódított. Olyannyira, hogy két film is készült belőle. Igaz, egyik sem sikerült jól, mert a Monptiban a nyelv és a történet finom melankóliája elválaszthatatlan egymástól, s olvasás közben nem érezzük a filmvászon megkísértő hívását.
A történet is egyszerű: egy magyar fiatalember megismerkedik egy fiatal francia lánnyal. Szerelmük sokszor együgyű, többnyire mulatságos aztán fájdalmasan szentimentális. De legtöbbször irigylésre méltó. Annyi báj és átélhető helyzet van benne, hogy az olvasó nem tudja kikerülni az azonosulás vágyát.
S talán a szerző szándéka ellenére is megérzi a főszereplőben az örök magyar sorsot, az állandó idegenséget, a nyugatrajongást, a nagy odatartozási lázat. És sorsszerű az is, hogy ez a láz csak illúzió maradhat; túl nagy a távolság, a latin racionalitás és a magyar finitizmus találkozása sokszor robbanó elegy vagy látványos önemésztődés.

Vaszary talán egysíkú szerző volt, de ezért az egysíkúságért nagy árat kellett fizetnie. A próza folyamába színházi eszközöket, festői megoldásokat, zsurnalisztaokoskodásokat kellett elhelyeznie, hiszen minden története ott kezdődik és ott ér véget, ahol az előző regény.
Hogy mindez két évtizeden át működjön, kellettek a romantikus és szentimentális szívek százezrei és a felülmúlhatatlan Vaszary-humor. Mert az ábrázolás költőre, a jelenetek megformálása színpadi szerzőre vall. De bármelyiket is írja, ott settenkedik mögöttük a nagy komédiás, a „kollégiumi ravasz diák”, az intellektuális felsőbbrendűség; valami a dandyzmusból és a pesti vagányságból összegyúrt attitűd, mely egyedül képes volt megteremteni Magyarországon a zseniális ponyvát.