Paul Verlaine

Az életrajzírók fizetett tömege rászoktatta az olvasóközönséget az irodalmi művek olvasása helyett az irodalmár életrajzában való vájkálásra.
Úgy vagyunk mindezzel, mint amikor egy félig nyitva hagyott ajtó mögül bekukucskálunk, s olyasmit látunk, amit nem lett volna szabad. Mégis megállunk, ott maradunk, s valami szent borzadállyal gyönyörködünk mások vétkeiben. Egy-egy irigyelt művész esetében a bűn a hétköznapi bűnösségen túlnőve legendává válik, s az emberi gyarlóságban hivatkozási alappá süllyed.
Az irodalomtörténet számára szintén fontos az életrajz, hiszen a művészetet vagy a valóság,  vagy a valóság inverze, a vágy szüli.
Az életrajz nem magyarázhat meg mindent, de sok esetben segíti a mű elfogadását, lajtorja lehet legtöbb esetben a megértéshez.
Ma kezd lábra kelni egy buta hipotézis – amelynek azt sem engedhetnők meg, hogy gondolatnak nevezzük -, mely szerint József Attila véletlen baleset áldozata lett.
Erre a szomorú tragédiára leginkább maga a mű adhat magyarázatot, hiszen az utolsó versekben József Attila leltárt készít mindazokról és mindazon dolgokról, melyek öngyilkosságba taszítják.
De az olyannyira életrajzi költő esetében, mint Petőfi Sándor, a mű és az élettörténet szétválaszthatatlanul nemes és vadhajtás egyszerre, melynek virágai a legszebb lombbá hajlanak össze.
De létezik egy magasabbrendű irodalmi tudat, mely nem megértő, s inkább kegyetlen, mint objektív. Ez a fajta irodalomtörténet nemcsak okokat keres, hanem igyekszik az örök emberi lényeget megmutatni a legrettenetesebb sorsokban.
Vannak írók, akik kortársukról szívesen mondanak rosszindulatú pletykákat. Ilyen volt a franciáknál Maurois, Renard és Taine, nálunk pedig az egyébként megkérdőjelezhetetlen írózseni, Szabó Dezső.
Szabó Dezső egyik bűne az volt, hogy Juhász Gyula megjelenéséről olyanokat írt, mely állításokkal a nagy szegedi poétát egy kísértetiesen csúf és villoni mocskosságú szörnyetegnek ábrázolta.
Elhanyagolt, piszkos, ápolatlan, kirohadt fogú, visszataszító félkegyelműnek láttatja. Önmagában mindez nem számítana végletes rosszindulatnak, ha nem a suicidkésztetések között vergődő Tisza-parti szentről írta volna mindezt.
Rénard hasonlóképpen ír Verlaine-ről, akit beteges alkoholistának mutat, akinek reszketeg vén teste alá széket kellett tolni, hogy össze ne essen. A legvisszataszítóbb szörnyetegnek láttatja az egyik nagy francia a másik nagy francia zsenit.
Voltak olyanok, akik Juhászról azt feltételezték, hogy az édesanyjával szexuális kapcsolatot folytatott. Ezért volt Juhász az olyan nőkkel szemben is impotens, akik szépek voltak, s rajongva szerették a költőt. Juhász körül egyébként is a nők öngyilkosságba menekültek.

Ha a túlzó idealizmus bűn, akkor Shelley volt az egyik legnagyobb bűnöző. Shelley angyalröpte az emberiség üdvéért gyermekeinek és élettársának halálához vezetett, miközben a nagy angol éteri szférákban szárnyalt.
Babitsról az a közhiedelem, hogy tartózkodó volt a nőkkel, valójában ez kétes igazság. Babits inkább saját alkalmatlanságától félhetett, s a házasságban nemes és áldásos kényszert keresett. Mikor megtudta, hogy felesége képtelen gyermeket szülni, elhidegült tőle. Csak hátmasszírozásért volt hajlandó szeretkezni vele. Ilona asszony a Babitscsal való házassága miatt menekült leszbikus kapcsolatokba.
Miután a költőt a betegség ledöntötte, heves fájdalmait feleségén torolta meg. Gyakran kiabált vele, máskor meg is ütötte az asszonyt.
Babits felesége, a Török Sophie álnéven publikáló Tanner Ilona természetesen sem szent, sem boldog és idilli asszony nem volt.
Gimnáziumi tanulmányai során megbukik, nem tud leérettségizni. Közepes tehetségű írónő és költő, aki a férjének köszönheti, hogy írásai megjelenhetnek.
Takarítónőként éli életét, akire felfigyelnek idősödő főnökei. Ilona sokáig ellenáll, de miután munkahelyén előléptetik, enged öreg főnökének. De hogy ne az legyen az első férfi az életében, ördögi praktikához folyamodik.
Megszervez egy diákkori ismerősével egy találkozót, miközben az idős férfi a ház előtt a kocsijában várakozik.
Babits az asszonyra egy kétes származású leánygyermeket hagy. A költő halála után a két nő közötti kapcsolat olyannyira elmérgesedik, hogy évekig tartó pereskedés, majd a fiatal lány teljes elnyomorodása következik.

Az asszonyverés az irodalmi életek egyik velejárója volt.
A fiatal Balassi Bálint saját korának legördögibb figurája, akinek kegyetlensége uralkodók, fejedelmek figyelmét, majd felháborodását is felkeltik. Balassi nem kímélte a szebbik nemet, de útszéli garázdasággal kezdi életét. Más birtokos állatállományának elhajtása után mások háznépére is kiterjeszti férfiúi gőgjét és hatalmát. Előszeretettettel rabol ki arisztokrata hölgyeket. A rossznyelvek szerint gyakran megerőszakolja őket, a jobb nyelvek szerint nem volt szüksége erőszakra. Vérfertőző viszonya saját unokahúgával a Balassi életmű egyik része a nagy versek mellett. Később a török foglyokat brutálisan megcsonkítja, halálra kínozta. Kedvelt szokása volt a foglyok fogainak kitépése.
Egy ilyesfajta egyéniséget nem kerülheti el a mártírsors. Egy repesz szétroncsolja altestét. Mindkét lábát le kell amputálni, majd néhány napig tartó iszonyú gyötrelem után Isten rajongó lovagjaként adja vissza lelkét az Üdvözítőnek.

Az asszonyverés kétes jellemű bajnoka kétségtelenül a Pál utcai fiúk szerzője volt. Molnár két házasságát is végigpofozta és végigtombolta. Első feleségét, Vészi Margitot nyomorékká verte. Szerencsétlen asszony Molnár bevallása szerint legalább húsz alkalommal követett el öngyilkosságot.
Második felesége sem úszta meg ütlegek nélkül. Sokszor megváltás volt, ha csak a kádba hányt a hajnalban hazaérkező író. Fedák Sári úgy vállalt szolidalítást férje alkoholizmusával, hogy maga is alkoholista lett.
Vajda János borzalmas házassága a tettlegességtől kezdve a lelki megkínoztatásig mindent túlélt. Nincsenek szebb sorok az irodalmi memoirok közt, mint Vajda feleségének a férje holtteste mellett eltöltött utolsó óráiról írt megható sorai. Csak egy nagy művészt lehet ilyen mélyen szeretni…
Verlaine örök kedvence az irodalmi útirajzoknak, hiszen Verlaine kegyetlensége mindenkit felülmúlt. Áldott állapotban lévő feleségét kilökte az ablakon, máskor fel akarta robbantani. Egy alkalommal a haját felgyújtotta és végzetes betegsége, homoszexualitása miatt többször is elhagyta. Más alkalommal Rimbaud-ra, a kamaszkorú költőtársra rálő. Vallásossága – ahogy Balassi vallásossága is - az Istenben való megnyugváskeresés nagy illúziója volt.

Verlaine mellett az angol reneszánsz drámaírók is eltörpülnek, bár az egyik legnagyobb, Marlowe, a szemüregén az agyába hatoló kard által veszíti életét. Utolsó szavai a legaljasabb istenkáromlások. Marlowe valószínűleg gyilkos is lehetett, ahogy Villon is az volt, akinek eltűnését orgyilkosság okozhatta, de az még valószínűbb, hogy Párizsban felakasztották vagy egy tömlöc mélyén lett élő halott. Marlow egész életében a verbális bűnözés boszorkonyhájában kikevert mérgekkel betegíti korának amúgy sem túl magas morálját, bár az olvasóban felmerülhet az a gondolat is, mely szerint maga a kor volt beteg, s egy efféle korszak csak beteg lelkeket termelhet ki.

Sorolhatnánk tovább a rettenetes életrajzokat, de az életrajz önmagában nem bizonyító erejű. Inkább a költészet teremtő szükséglete lehetett, mely a vágyott élet és a valóság harcmezőjévé tehetett egy-egy szellemi óriást, akinek a sors még azt is megengedhette, hogy a látható emberi mivoltukban törpék legyenek…