József Attila még ma sem került méltó helyére a magyar és az európai irodalom történetében. Saját korában felfigyeltek rá, de nem fogadták be; manapság pedig úgy kezdik elfelejteni, hogy nem adtak méltó helyet neki a költészet panteonjában.
Saját korában csak egyedül Féja Géza, s részben Várkonyi Nándor ismerték el. Inkább óvatos tartózkodás vagy szánakozó elutasítás vette körül, mely egy évtized alatt sírba is rugdosta gyenge és kiéheztetett testét.
Talán Féja Gézának van igaza  abban, hogy meghasonlását az” irodalmi köntös alatt politikai dugárut csempészgető zsidó intellektuel” okozta, s talán ezen állítást bizonyítja a temetésén megjelent nyilas küldöttség.
De a szívén tátongó sebet mégis az infantilis személyisége és kozmikus költészete közötti végtelen távolság metszette állandóan vérző forrássá.
Önéletrajza tele van gyermeki naivitással, éretlen elszólásokkal, nem gyógyuló megbántottsággal.
Költészetében azonban kinyílnak a világegyetem szelepei, s átsüvít rajtunk az istennélküli kozmosz lehelete, miközben lírai mikrokozmosza átlelkesül a megtalált Istentől.
Halálán kívül semmi nem volt egyértelmű tetteiben, bár manapság már öngyilkosságát is megkérdőjelezik. Pedig úgy lett öngyilkos, hogy vágyta és akarta az életet. Nem annak magasabb régióit, nem is a proletárszagú vitalitásmentességet, hanem azt a polgári mindennaposságot, melyet elérhetetlennek hitt maga számára.
Költő és újságíró akart lenni, ahogy nagy elődjei, de gyermek maradt, mert senki nem nevelte fel.
Még a tanári pálya választásában is van valami gyermekes oltalomkeresés, mellyel elleplezheti saját tudott és kiismert éretlenségét.
Babitscsal is azért került szembe, mert Babits a magára erőltetett komolyság, az állandó tanáros esetlenség, a szánni való könyvmolyság attitűdjébe tévedt.
József Attila pedig a könnyed játékosság, aki kineveti a tanárosan komponáló öregurat, a tollával ügyetlenül döfködő mestert, aki József Attila oldaláról valóban nevetséges alak lehetett. Mert Babits erőltetetten és túlhajszoltan volt polgár, miközben hiányzott belőle a polgári önirónia, a petroniusok sztoikus felsőbbrendűsége.
Babits irigy volt és féltékeny. Irodalmi légvárait intellektuális gőggel építette és kispolgári hadonászással védte.

Attila volt az életben maradt gyermekek között a legkisebb, s ezért volt benne a néplélek által megalkotott „legkisebb fiú” szerepből. Nővérei femininné tették, az anyja tyúkot őriztetett vele, míg a többi fiú métázott. Mikor nővére Makkai Ödön felesége lett, ő ott maradt a kétes polgári értékrendű háznál mint kifutófiú.
Gyerekként felnőttmód dolgozott, ezért dacból őrizgette és nevelgette gyermekkorát. Egész élete rohanás volt, kétségbeesett keresése mindannak, amit talán maga sem mert a nevén nevezni.
Kapcsolataiban megmarad gyermeknek az anyáskodón erős nők között.
A nemzeti szocializmus idején nemzeti kommunizmusról álmodozott.
Lelkében lerakódott a ma divatos szóval ősmagyar pogány szinkretizmusnak nevezett világlátás.

Keresztények, ti hajtsatok fejet -
A mai nap az örökéltü Szent Jobb
Malasztja száll s a hívő lelkeket
Megedzi. Zengjen zsoltárunk - ott fent jobb

Lesz élni majd, ha bús fejünk felett
Az Úr hatalmával vigyáz a Szent Jobb -
Oh áldjuk, áldjuk százszor e kezet
S emelkedjünk fel Krisztushoz, ki lent volt.

De ti, pogány ősöknek vérei
Nagy daccal mégse szálljatok Neki -
E kéz apáinkat halomra ölte

S Hadúr e népet akkortól veri,
Mikor hitének gyáva lett örökre,
Mikor e kéz erős hitünk kiölte.

(A Szent Jobb ünnepén)

Eltávolítása a szegedi egyetemről nem a "Nincsen apám" kezdetű verse miatt történik. Talán egyszer az irodalomtörténet feltárja az igazi okokat. A Horger-konfliktus csak a legendárium része, s talán életmentő önigazolás lehetett a költőnek, hogy őt, a legnagyobb költőt egy verse miatt csapták ki. A valóság sokkal prózaibb. József Attila minden mozdulatában sokkal nagyobb súllyal jelen volt a bukás lehetősége, melyet lappangó őrülete indukált szinte minden esetben. Nem volt evilági jelenség, hiányzott belőle a paraktikus életvitel összes képessége. A Tiszta szívvel nem én-vers, de benne van a gyermek eltúlzott önsajnálkozása.

A harminckettedik születésnapjára írt verse groteszk játék, de leginkább kegyetlen, ahogy csak a gyermek tud ennyire kegyetlen lenni…. Ha olvassuk, arra eszmélünk, hogy a vers egy előbb szétszedett szöveg, melyből újra összerakott egy jobban működő játékszert a költő. Garndiózus dac, végletekig feszített irónia az egész vers. Jól álcázott fegyver, melyet önkeblének feszít a költő. Hiába tűnik minden sora önvédelmi reakciónak, az utolsó sor árulkodó a valós életről lemondó testamnetumi hangjával.

Harminckét éves lettem én --
meglepetés e költemény
csecse
becse:

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!
 
Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a "Nincsen apám" versemért,
a hont
kivont

szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:

"Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén" --
gagyog
s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj --

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!

(Születésnapomra)

Anyakultusza, melyet a mai irodalomszemlélet felnagyít, nem egyetemes fájdalom volt az életében, hanem mindennapos sajgás, roham, majd kiengesztelődés.
Az anyja nem bánt vele jól, a halála mégis azért olyan intenzív, mert a kevésből megint valami elveszett. Ez az állandó megfogyatkozás teszi rémültté. Kívülről figyelte önmagát, s láthatta, hogy miként fogyatkozik meg a teste, s hogyan apad el a lelke. Sohasem áltatta önmagát, kibúvókat nem keresett. Csak egyetemes vigaszokat gyártott saját használatra. Hitte, hogy meggyógyíthatja önmagát. A családalapításban reménykedett, de világos fejjel mindig érezte, hogy alkalmatlan rá.

Egészen kisgyermekek azok, akik konokul akarnokosodnak egy-egy vágykép után.
József Attilában a keresett vágykép kozmikus méretűvé hasadt; váratlanul előbukkan még olyan versben is, mint a Levegőt. Mert az idealizált anyakép bárhonnan képes felbukkanni más költők életművében is. De a megveretés riasztó képe csak nála jellemző. Tompa Mihály, akit gyermekként sokat ütlegeltek, nem engedi, hogy a gyermekkori negatív élmények panaszokká tegyék az életművet. Tompánál a költői attitűd az elégikus hajlamú verszenéből dereng fel, míg József Attilánál a kevés bántás patologikus fájdalommá hatalmasodik.

Az apakép Istenné tágult úgy, hogy önnön fiú mivolta semmi messianisztikus tudatalattiságot nem takar. Tompa súlyos vallási kételyekkel megharcoló lelkésszé menekül, addig József Attilánál az isteni közvetlen élmény. Az életmű mennyiségét tekintve keveset beszél Istenről, de a nagy hallgatása árulkodó.

Dolgaim elől rejtegetlek,
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
segítenék kiabálni néked.
 
Hogyha meg szántóvető lennél,
segítenék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném
és szépen, okosan vezetném.
 
Vagy inkább ekeszarvat fogva
szántanék én is nyomodba,
a szikre figyelnék, hogy ottan
a vasat még mélyebben nyomjam.
 
Ha csősz volnál, hogy óvd a sarját
én zavarnám a fele varjat.
S bármi efféle volna munkád,
velem azt soha meg nem unnád.
 
Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elbeszélnék.

(Istenem)

Ott a szerepjáték, egészen gyermekies módon megrendezett kis életkép, melyet minden gyermek színpadra visz otthon.
Ha valaki egybeveti Petőfi Egy estém otthon című versével, megértheti a különbséget a beteg és infantilis személyiség és a túl hamar jött felnőttkorúság ereje között.
És a hasonlóságot a vállalt lelki számvetettségek között.
Mert Petőfi póza akart póz volt, míg József Attiláé szerzett…

Költészete messze túlnő kortársain, de egész Európában sincs hozzáfogható.
A szavak, melyekből felépíti az egész életművet, a hétköznapi ember szavai. Tele van keresett egyszerűséggel.
Sokadik alkalommal is igaza van Féja Gézának vele kapcsolatban: szocializmusa a proletársors stigmáinak viselése. Hogy nagysága érthető legyen, e szavakból egyetemes filozófiát, költészetet, evangéliumot épít, melyekben a tárgyak anderseni mesevilág-lelkülettel bírnak.
A Külvárosi éj megborzongató állóvilága az iszonyat nyugalma. Csak gyermeki lélek lehet ennyire közömbösséget színlelve kegyetlen.
Mert József Attilánál igen sok a színlelés, a póz. Nem tudatos játék mindez, hanem a személyiség egyensúlyvesztése. Maga az őrület. De ez az őrület is hideg. Nincs meg benne a trakli őrület kaleidoszkópszerű látomásossága.
József Attilánál minden pontosan megkomponált, a dolgok és a tárgyak olyanok, mint valójában a dolgok és a tárgyak.
József Attila leltárt vesz fel róluk. Újra és újra átszámolja azt a keveset, amely neki adatott.
Mikor a gyermek játszani kezd, mérnöki pontossággal megszámlálja a seregeket. József Attila enumerációja kínosan pontos. Nála nem vesznek el a betört üvegek, a fűvel benőtt ócska tál, a palánk, a vízen ringatózó dinnyehéj. De a tárgyaknak nincs titkos életük, csak akaratuk van. Ahogy a gyermekeknél, mely a gyermek esetében a kialakulatlan személyiségéből következik.

Végzetében sok hasonlóság van Sértő Kálmán vagy Juhász Gyula végzetével.
Mindhárman nagy és torokszorító szegénységből jöttek, s mindhármuk élete és halála csak napi aktualitású szenzáció volt. Közös bennük, hogy a legnagyobbak vették körül őket. És tragikus, hogy egyikük jaját sem hallották meg, s egyiküket sem akarták mély emberi kiszolgáltatottságukban megismerni és felismerni.