79. John Cooper Powys regényei

Powys-szal lezárul és kiteljesedik a XX. század regényirodalma.
Dosztojevszkij árnyékos érzékenységéből és Proust időtanából keveri ki misztikusan nagy regényeit.
A század megtelik az irracionalitás vágyával, hiszen a háború, majd a pragmatikus világlátás előretörésére az angolok vagy miszticizmussal vagy a katolicizmussal válaszolnak.
Ezutóbbit korábban megtette Chesterton, majd jött Collier, Garnett és Sitwell, akik a valóság kifordított másából alkották meg mulatságos és kőtáblaromboló regényeiket.
De Powys-szal a tézis és az antitézis végül szintézisre jut, az értelmen innen és túli keveredik azzal a ködös és megfoghatatlan látással, mely a germán-kelta világlátás sajátja. Powys e szintézist - mely a kijózanodás kispolgári korszakára esik -, megteremti a két óriásregényével: a Glastonbury Romance-szal és a Wolf Solenttel.
Előbb a Wolf Solent érkezett, ahogy a címszereplő megérkezik Ramsgardba, hogy ott majd lelke kétféle szerelemmé hasonuljon két nő miatt.
Gerda a természet, a Szent Ferenc-i csodák asszonya, míg Christie a hűvös intellektus, Byron feleségének, a paralelogrammák hercegnőjének elkésett változata. Wolf Solent szereti a két nőt, s ennek a feloldhatatlan érzésnek a levegőjében  önnön fiatalságát megtagadva férfivá érik.
A regény csupa sejtelem, már itt sem érezzük a megfoghatót, a viszonyulási pontokat. Az egész mű játék a térrel és idővel, csodával és a racionalitáson megnyíló irracionális kitüremkedésekkel.
A Glastonbury Romance már terjedelménél fogva is hatalmas, benne van az egész modern világ minden iszonyata és kivetkezése mindabból, ami megfogható vagy józan.
Ha festményt akarunk társítani ehhez a nagyszerű könyvhöz, Brueghel vagy Bosch jut az eszünkbe, ha zenét, akkor mindenképpen Orff.
Ebben a műben a misztikum már nem díszlet, hanem jelkép, de ez jelképmivoltában annyira valóságos, hogy szinte kitapintható.
Rémületes figurák lepnek el mindent, passiójáték és özönvízszerű áradás, Grál-mítosz és antik mítoszok hajolnak itt össze ijesztő látomássá, melyet profánmód áthat a minden erotikát levetkező szexualitás.
Powys az egész modern regényírás kohója volt, meghatározhatatlan arányú anyaggá olvasztotta a skandináv és orosz irodalmat, francia regényt és antik múltba merülést, kelta ábrándot és keresztény világszemléletet.
Powys-szal lezárult az európai irodalom, ahogy Powys életműve is lezárult a Glastonbury Romance-cal. Amit Powys ezután írt, az már nem hozott újat, megmaradt az ábrándkeresés szintjét. Mintha Powys saját életművében is beteljesítette volna mindazt, ami vele és általa beteljesedett a nyugati kultúra irodalmában…
Csak a végszó maradt hátra, melyet egy másik angol mond ki…

80. Alsous Huxley regényei

Aldous Huxley Powys nagysága és váteszi alakja mellett a XX. századi angol irodalom legnagyobb igényű jelensége…
Intellektuális közegből indulva maga is természettudományokat tanult. Beteges teste alkalmatlanná tette szinte mindenre, ezért számára egyvalami maradt: az elmélkedés. Ebből született hatalmas regényvonulata és tanulmányainak nagyobbik része.
Angliát elhagyja és Amerikában sivatagos földterületet vásárol. Lassan leszámol a pragmatizmussal és súlyos szenvedélybeteg lesz belőle. Drogokkal tud már csak élni, s mikor elnémul, feleségének egy papírcetlin írja meg utolsó kívánságát, melyben LSD-ért könyörög.
Ahogyan Powys későbbi művei nem emelkednek fel a korábbi magaslatokra, Huxley is mintha kimerült volna, soha többet nem éri el a harmincas és negyvenes években írt műveinek színvonalát.
Első korszakának legjobb regénye a Pont és ellenpont, melyben frivol témákban való magabiztosságát, szenvtelen kívülállóságát mutatja meg. Szemlélődő, fölényes és emelkedett attitűddel lesi ki szereplőit, s legalább ennyi fölényességgel fordul el tőlük.
Magyar Bálint 1934-es Nyugatban megjelent kritikájában találón jellemzi Huxley regénytechnikáját, tudatos cselekményimpotenciáját, megtorpanásait, alternatív valóságait: „…az egész történet elvesztette síkszerűségét, térbelivé vált, nagy lapokból van felépítve, amiknek nemcsak az olvasó felé fordított éle kihangsúlyozott. Az egyes mozzanatok, pillanatok nem vonalban követik egymást; mindegyiknek mélysége van, mindegyiknek külön perspektívája. Az író rendszertelenül kalandozó gondolatainak menetét követi a regény szerkezete, ide-oda ugrál, belekezd sok mindenbe, de semmit se visz következetesen végig. Nem ad egységes cselekményt, sőt nem is egy cselekményt ad, hanem egész köteget, ami olyan hatást tesz, mint egy sok szálból font sodronykötél, amiből egyes drótszálak kiszabadulnak, kiállnak a levegőbe, egy kis darabon önálló úton mennek és egyszerre csak végük lesz az üres levegőben.”

Még ebben a korszakában születik meg a Szép, új világ...
A Brave New World a modern science-fiction első kiskátéja, modernebb, mint utódai, aktuálisabb manapság, mint bármilyen mai tudományos szemfényvesztés. És mérhetetlenül szomorú, végkicsengése az emberi lét egyik legelhamarkodottabban elvarrt szálát fejti fel.
Két nagy műve az Ends and Means és a Vak Sámson. Ma már kevésbé hatásos az átlagolvasó sekélyes írásművekkel megrontott szellemének, de saját korában az egész intellektuális világ ünnepelte. Talán ez az a a könyv, mely modern kultúránk utolsó nagy regénye volt.
Huxley egyszerre kapaszkodik a valláspótlék-spiritualizmusba, másrészt a spengleri és a nietzschei állatember eszméjébe.

Utolsó művében, a Szigetben, ismét utópisztikus tudománytanát újítja meg, s ezzel a könyvvel, mely Wells Moreau szigete történetének sokkal realisztikusabb és földhözragadtabb változata, még utoljára el akarja mondani mindazt, amit korábban mint Tant fejtett ki. Olyan ez a könyv, mint mikor az óceáni vihar utolsó erejét összeszedve még nekitámad a partoknak, felborzolja a háztetőket, fákat csavar ki, járműveket borogat. De ez a végső nagyság már csak önismétlés, groteszk és természetellenes játéka mindannak, ami egyszer volt és elmúlt.

Huxley halála pedig már nem vetett hullámokat, hisz Angliában ezen a napon halt meg C.S. Lewis, a Narnia történetek szerzője, míg választott hazájának  harmincötödik elnökét ezen a napon lőtték agyon egy dallasi utcán.

81. Ibsen színművei

Két vaskos kötetbe kényszerítette a könyvkötői önkény ennek a hatalmas szellemnek szinte összes színművét.
Immár száz év óta a társasági élet kötelező antréja Ibsent lármázva becsmérelni, elavultságát hangoztatni, jellemeinek hitelességét megkérdőjelezni.
Ha valaki tiszta lélekkel és fiatalon olvassa Ibsen bármely korszakában írt drámáit, rájön, hogy mennyire frissek maradt ezek a drámák az olcsó és kisvárosias közegben, a különös szagú bútorok közt, a tenger zsongása felett és olcsó padlásszobák dohos levegőjében.
Már a korai művekben is jelen van a szenvedés mágiája. Érezzük, hogy valósággal világra vajúdja ezeket a romantikusan harsány tragédiákat, melyekben a történelem minden stilizáltsága mellett hiteles jellemeket hív elő.
Ibsen legádázabb küzdelmét önmagáért vívta, saját individualizmusát akarta kifaragni a kollektív lelkiismeret gránáttömörségű anyagából.
Így jut el a Peer Gynt és a Brand spirituális szimfóniáihoz. Peer Gynt még tapogatózva indul önmaga felé, addig Brand már saját konok méltóságával emészti fel önnön lelkét. Nem ismer megállj-t, nem érzékeli a lehetőségek sokaságát, mindent saját lelkének parancsa szerint tesz.
Brand a világirodalom egyik legnagyobb önzője, aki képes magát is feláldozni, mert nem ismer mást, csak a kollektivizmust tagadó, a „hasznos idióták” gyülekezetének tekintő emberidegen szellemet. Brand alakja azonban mégsem vulgáris, inkább az ibseni „doktrinér idealizmus” rajzolata, ahogyan Szerb Antal írta róla.
Mindkét drámai költemény ma már nehezen olvasható, költői nyelvezetük szépsége túl erőteljes a mai olvasónak.
Ibsen a középső korszakában többet tanult másoktól, különösen Bjornsontól, akit egy időben Ibsennel egyenrangúként emlegettek.
Az irodalomtörténet ma már az ún. polgári drámáit tartja számon, pedig Ibsen polgári drámái csak polgári közegben elmondott életfilozófiák, s nem kerülnek túl messzire a Brand és a Peer Gynt gondolatkörétől.

Száz év óta három Ibsen-dráma határozza meg az Ibsen-kutatást és a színházrendezői attitűdöt.
A Vadkacsa a leghíresebb mind között, s mindenképpen a legszebb. Olyan erőteljes és komikusságában tragikus, amivel egészen egyedülálló a színház történetében. Az élethazugság lelepleződése nem ideálok halála, hanem magának az idealizmusnak a pusztulása. "Csak vigyázz, hogy sose lásson eget és tengert" - mondja Gregers Hjalmarnak, de ez már nem romantikus vágyakozás, hanem expresszionista önfeladás, mely nem az életen túlra mutat, hanem az élethez vissza, a civilizáció szelében elsodort egykori önmagunk felé.
Ibsen Nórája (Babaotthon) Ibsen legnagyobb hatású drámája, a nagy német filozófus, Spengler szerint a nő saját anyasága elutasításával az európai kultúra elveszíti jogát a fennmaradására. Pedig Ibsen a nő az emancipált nő mellé állt, aki ledobja magáról az isteni rendelkezést, s lett maga is a civilizáció beteljesítője és a Nyugat Alkonyának előkészítője.
A Kísértetek az átöröklődés problémáját veti fel a francia pozitivizmus és Zola hatására. Kevés mű volt, amely ilyen durva elutasításban részesült, mint ez a már-már görög tragédia, melyből csak a kórusok hiányoznak, de a végzet csakúgy, mint Szophoklésznél, itt is beteljesedik.

Aki ma Ibsenhez közeledik, talán a kései darabjait fogja legtöbbre tartani. Ezek az utolsó drámák a szomorúság zsoltárai, az elveszett idő és élet költői igéi.
A Tenger asszonyában a tenger zúgása az elzúgó élet hűvös tragédiája, melyben a megalkuvás sorsszerűsége emelkedik költői magaslatra.
Solness építőmesterben az érzelmi elkésődés, a John Gabriel Borkmanban az értelmi válság tárja ki az elmúlás kapuit, melyen át süvöltve jön a halál előtti  önmegadás.
Az utolsó műve, a Mi holtak feltámadunk olyan, mint Shakespeare Viharja.
Az öreg Ibsen utoljára elmond mindent, amit az élettől tanult, s azt is, amit az ember a születésével elhozott onnan túlról. Ez a mű már-már annyira költői, hogy a drámaiságán átragyog a lemondás szépsége. Itt mintha mindent elmondana még egyszer Ibsen arról, amit két tucat drámájában elmondott művészetről, vágyakozásról, önmagunkhoz való visszatalálásról, sorsról és végzetről. De itt már nem Shakespeare szigetének túlvilágisága ragyog a messzeségből, hanem a messzi csúcs, mely a gleccseren túl van, s amely sohasem érhető el az életharcok által. Oda csak a halál által vezet az út, mert a halál a nagy beteljesülés.

Ibsen nagyságához ma sem férhet kétség. Társadalmi problémáinak egy része aktualitását vesztette, de az azok mögött álló szomorú emberség ma is él, s ma még aktuálisabb, hiszen a jelenkor emberében az összes szellemi és lelki nyavalya intenzívebben él és van jelen, mint Ibsen embereiben.
Másrészt Ibsen Shakespeare-vel, Schillerrel és Moliére-rel egyenrangú színpadi szerző.
És nemcsak ízig-vérig színpadi szerző, hanem a színpadot minden ízében ismerő színházi ember, akinek ereiben – csakúgy mint Shakespeare-ében vagy Schillerében -  költői vér is csorog. És ahogy Shakespeare Henrik-drámájában vagy Schiller a Don Carlosban és a Wallensteinben megírja az egész emberi lelket feltérképező óriásdrámát, ugyanúgy megtette ezt Ibsen a tízfelvonásos Császár és galileus című tragédiájában.