Már nyitva áll a vén kapu a kertünk sarkán,
kanyargó járda visz a kegyes parkon át;
a reggeli fény rám lebbenti bársonyát,
s amott fények zsongnak szikrázón és tarkán.

A kert a régi, s a lugas is a régi mása,
a nádfonatú kis székek is ott várnak;
s a lombja úgy zokog  az öreg nyárnak,
mint a szökőkutak ezüstös csobbanása.

S a rózsanyáj fanyar bús illatot onthat,
ha lágyan felmereng a lenge liliomhad,
s a szélben a lombból csalogányszó dalol át.

Az úton áll még szent Velléda bús alakja,
s alatta kimúlnak a lenge bús rezedák,
s a szobor mállik, mert az idő szétfaragja.

Après trois ans

Ayant poussé la porte étroite qui chancelle,
Je me suis promené dans le petit jardin
Qu'éclairait doucement le soleil du matin,
Pailletant chaque fleur d'une humide étincelle.

Rien n'a changé. J'ai tout revu : l'humble tonnelle
De vigne folle avec les chaises de rotin...
Le jet d'eau fait toujours son murmure argentin
Et le vieux tremble sa plainte sempiternelle.

Les roses comme avant palpitent ; comme avant,
Les grands lys orgueilleux se balancent au vent,
Chaque alouette qui va et vient m'est connue.

Même j'ai retrouvé debout la Velléda,
Dont le plâtre s'écaille au bout de l'avenue,
- Grêle, parmi l'odeur fade du réséda.