Bezársz egy ajtót,
kitársz egy ablakot,
mi én itt nem vagyok,
te az vagy ott.
Éjjelente visszajárok hozzád.
Ráncos kezemben fonnyadt csokorral
teszünk egy sétát a régi kertben,
miközben nézzük egymást szótlanul.
Mióta elloptad belőlem a csendet,
elég egy mozdulat, hogy mindazt felidézd,
milyen is voltál hozzám, amikor
először felnevettem benned.
A mosolyodat ismét félreértem,
de megnyugtat, ha becsaphatom magam.
A végső ponttól kezdve így van ez:
amit még nem tudok, megfejtem veled.
Ruhádra tűzöd dísznek az estet,
szemeid a végtelenről mesélnek.
Semmiségnek tűnnek a bánatok,
és könnyedén átlépsz titkaim felett.
Távolról ránk kiált egy idegen,
arra fordulsz, talán felismered magad.
Tükör szilánkok hevernek szerteszét,
és válladra ülnek a fáradt csillagok.
Hajnalban külön világok teremnek,
szívszaggató a váratlan fordulat.
Színre lépnek és rohannak a házak,
de a lélek vigaszt talál magának,
az arcod napfény, lobok és az ágak.
 | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
