Nézlek és látlak is talán,
ujjak, kezek, nyakad íve, vállak,
idegen vagy, de még szelíd és szép,
forgatlak, mint a gyufaszálat.
Gondoltam, ha egyszer meghalunk,
zsibongó élő anyag - te meg én,
viszem hőd és fényed, egészed
megrohadni egy gödör fenekén.
Nem az Isten csinált minket,
valami más itt a titok,
bírhatom a létem ötven évre,
de csak a semmi, amit hódítok.
A bolygó s e csillaghalom száguld,
de senki nem tudja, hogy merre,
az Isten akkor mutatja meg magát,
ha a világ öngyilkos lesz egyszerre.
Addig járunk kattogó óraként ostobán,
s ringunk, mint tengeren egy bója,
Céljaink közt nincs is valós,
csak rohanásunk és óránk mutatója.
 | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
