Sikolt a vonat, felettem lázadó
színek, s a nap még aranybója,
kezemben Szabó Lőrinc-összes,
fülemen Mozart koncsertója.
Cuppogva mossa a vén tanyákat az ég,
az ég, mely most mindent ellepett,
s ráültek e nagy semmire délben az
órák, mint fáradt, szürke ülepek.
Az ősz maszatolja el a tájat,
melyen buta, ringyószelek futnak át,
nézem másban és látom magamban
a vágyak hanyag, rémült mozdulatát.
Az ifjú még a teret látja, és rettegi
az időt a puha csontú vén,
örömtelen gyengeségük szétrajzik
a múlás és eszmélés peremén.
Az elme csontfalait karcolja még a nap,
s lángol, mint a Messze nyakán az ékszer,
ki képzeleg, annyiszor hal meg és újra,
néha többször is, s néha csak elégszer.
Fut, menekül az alföldi táj,
s árad e hamvadó pernyés világ,
bitóig pofoznak a napi gondok,
s akasztanak, mint egy haramiát.
És az emlékek magzatvizében
elcsúszó jelen lesz végre az odúnk,
sínek vágnak a bőrünk alá, míg
csak őszülünk és kopaszodunk.
|