A tükrömmel ma szembe nézek, a fény a képen átrohan. Kemény vonások, lágyabb részek, az egyszervolt
van máshogyan.
Színek fakadnak félve, csendben, a láthatatlan rám köszön. A ráncok árnya meg se rebben, belülről karmol száz köröm.
Titkok mögül kilép a lélek, torkon ragad, szorít, jelez. Elfordulok, ha látni félek: és nem segít sem az, sem ez.
Komor napok emléke számon, fagyott mosoly, kisírt szemek. Az ittlevöt
hiába szánom, már látom azt, mi majd leszek.
|