Boldog az a fa, mely alig-alig érez,
de a kemény kő még boldogabb talán,
a legfőbb fájdalom az élet, mely kipellengérez,
és nincs sorvasztóbb kín tudatunk bánatán.

Vagyunk, mit sem sejtve, s élünk célok nélkül,
a múlt már oda, és tudjuk, jövőnk az üres semmi…
De van, ami biztos: értünk a halál eljön végül,
megszenvedjünk a létet, s aztán el kell menni

oda, mit még nem ismerünk, de hosszú utat tettünk,
lelkünk, húsunk a friss sírcsokorra dől vakon,
testünk a mélybe száll, mely ott ásít mellettünk,
de jaj, nem tudjuk, hová megyünk,
és honnan jövünk vajon…!






Rubén Darío – Lo fatal
                                                                  A René Pérez


Dichoso el árbol que es apenas sensitivo,
y más la piedra dura, porque ésta ya no siente,
pues no hay dolor más grande que el dolor de ser vivo,
ni mayor pesadumbre que la vida consciente.

Ser, y no saber nada, y ser sin rumbo cierto,
y el temor de haber sido y un futuro terror...
Y el espanto seguro de estar mańana muerto,
y sufrir por la vida y por la sombra y por

lo que no conocemos y apenas sospechamos,
y la carne que tienta con sus frescos racimos
y la tumba que aguarda con sus fúnebres ramos,
y no saber adónde vamos,
ni de dónde venimos...!



Budapest, 2012. november 29.