A telefonban annyit mondott, hogy félóra múlva ott lesz. Selymes és selyemérzékenységű, vidám női hang volt. Szerette, mert mindig arra emlékeztette, hogy nincs egyedül, s az ember nem kiszolgáltatott.

Szerette ezeket a munka utáni felugrásokat, különösen ilyenkor, márciusban, mikor az utcák tele voltak susogó bágyadtsággal, de már a napfény átlangyosította a széles, forgalmas főút télies sivárságát.

Kibámult az ablakon, nézte az autók harsány és gyakran meghőkölő karavánjait, a lompos szürke házak buta és otromba sziluettjeit. Aztán rendezgette a könyveit, néhány versantológiát, egy szakadozott Gulácsy-kötetet, aztán egy zöld, kétkötetes Mollináry-regényt.

Addig vacakolt velük, hogy a csengő váratlanul belesikoltott a könyvespolc előtti ügyetlenkedésébe.

Ajtót nyitott.

A nő kedves jelenség volt, apró, csinos, öltözete nem volt divatos, de éppen emiatt elegáns. És jobban az, mint máskor. Aztán a konyhaablak bezuhogó fénye bevilágította az arcát és alakját, s a férfi megdöbbent, hogy valami itt más, szokatlan, s a szokatlan dolgok mindig azt a különös, szorongató érzést hozták magukkal.

A nő ragyogott, még soha nem látta ilyennek. Még soha nem tisztelte meg a finom, női praktikák nyugatlanító bájával, a szeme, az ajka más volt, hirtelen idegennek tűnt, szebb volt, s ahogy megcsókolta, érezte a nedves ajak édességét. Úgy, ahogy régebben, hat-hét évvel ezelőtt, mikor bujkáltak, mikor messzire utaztak. Idegen városok utcáiba gabalyodtak, mint ártatlan rovarok a félelmeik hálójában. Menekültek voltak, de boldog menekültek.

Arra gondolt, hogy ez az elmúlt napok közönyének szólt, hiszen kedves volt, vonzó, még a mozdulataiban is ott volt a nevetés áttetszősége, nyugtalanító közelsége. Pontosan úgy, ahogy a nevetés csiklandoz, megnyugtat, majd felizgat.

Vagy hazudik és elleplez.

Leültek. A nő szabadkozott, hogy most nem megy a nappaliba, sok a dolga, egyébként is fáradt. És beszélt, hogy a hivatal, hogy a többiek, és általában…

A férfi nem szerette ezeket a monológokat, de addig idomította önmagát, amíg megtanulta bólogatva, apró közbevetésekkel éreztetni, hogy ez számára is érdekes.

Aztán a nő kötözködővé vált. Megjegyzéseket tett a rendre, hogyha már feljön, illő lenne renddel várni.

A férfi igazat adott neki. Így szokta. Nem kényszerből, hanem valóban volt benne felületesség, és sokszor engedményeket tett magának. Engedményeit pedig lehetett rendetlenségnek nevezni.

Először nem értette a beszélgetésük átalakulását, melyben volt a megrovó hangból is, de ez halk volt, amilyen a kíméletlenség is. Halk, fojtott, kimért. Önös és pusztító.

Az jutott az eszébe, a nő a munkahelyi bosszúságokat rajta próbálja levezetni. Nem szokta, de a szokások jönnek és mennek, a régiek előzékenyen beengedik az újakat, helyükre kísérik, tanácsokkal látják el, majd diszkréten távoznak. Olyan lett, mint valamiféle ragadozó, mely az izmokat megfeszítve áll, lesi az áldozatának mozdulatait, keresi, hol marjon bele. Felmérte a gyenge pontokat, s számbavette az első sebek lehetőségét, a fogak bemetszését, hol a legvékonyabb a bőr és a hús, hol szelik át bővérű erek a test pontjait.

A nő beszélni kezdett. Olyasmit mondott, hogy azért jöttem…

Hát nem azért, hogy lássa? Hogy megmutassa az új sminkjét, hogy megcsókolja?

A nő tekintete ide-oda ugrált. A szemében megpattanhatott egy ér. Ezt most vette észre. Aprócska bevérzés olyanná tette a szempárt, mintha maga a szem fegyver lenne, melyet élesítettek és hosszan kipróbáltak, s annyira nem kíméltek, hogy itt-ott letört az éléből néhány darabka.

Aztán folytatta. Kíméletlenül. Elmondta, hogy szakít vele, mert úgy érzi, a kapcsolat kiüresedett, már nem érzi, amit régen érzett, hogy nem bízik, nem látja a jövőt. A férfi hallgatott, értette a szavakat, érezte azok súlyát, de olyan volt először, mintha nem neki mondták volna. Kibámult az ablakon. Talán két három másodpercig tartott ez a nagy kibámulás, hiszen úgy érezte, hogy arról a nagy vászonról jön ez a hang, mely tele volt az éggel, a várossal, a közeli ágakkal, melyek csattogtak a szélben, néha zölden mordultak, de a nap sütött, s ez meg apró szikrákat csiholt, mint amikor a fém a követ éri. Szinte érezte, hogy a nap nekiütközik a magas házaknak, mint egy nagy sárga gumilabda, melyet szurtos kölykök rugdostak a falaknak.

A férfi nézte az összeszűkülő pupillát, melyben most vett először észre valamit, amit eddig még nem látott, és el sem tudott képzelni. A megvetést. Megint kinézett az ablakon. Egy busz szaladt el lent a közöny sárga révületével.

Aztán bámulta a szemben lévő házakat, mely mögött fények jártak, s el-eltünedeztek, majd újra felbukkantak csalódottan, soványan és elgyengülve.. Mintha az utca pislogott volna.

Újra a nőre nézett. Mennyi báj! Ezt gondolta. Sokkal szebb, mint az elmúlt hónapokban. Tele van üdeséggel és a mozdulatai is fürgék voltak. Ahogy bejött, ahogy körbenézett, ahogy elrendezte a kabátját, mikor leült, ahogy felvetette a fejét, beletúrt a hajába, s óvatos mozdulatokkal igazgatta.

Talán fél perc telt el ezalatt a lírai intermezzóban fénnynel, házakkal, úttal és buszokkal, mikor a nő közölte, hogy már nem kívánja, nem érez vonzódást.

Kíméletlen lett, s hirtelen a kíméletlenség megszállottá tette. A férfi megszédült ezektől a szavaktól, s a legkevesebb, amit elvesztett, az az önbecsülése volt.

A nő már nemcsak érezte, hanem éreztette az erejét, a hatalmát. Általában gyáva volt, de most nem ütközött ellenállásba. Mintha ettől megmámorosodott volna.  Még elmondott néhány mondatot, aztán befejezte. Úgy érezte, hogy bokáig vérben jár, s megvetően nézte a másik aggóniáját, akit régen még erősnek is tartott. De most győztes volt, mert volt társa. Volt, aki felbujtotta, aki várta, aki győzködte, aki titkos összeesküvésének szinte egésze lett.

A férfi ebben a pillanatban érezte, hogy ez a változás nem neki szól. Valaki másnak. Valakinek, aki ennek a nőnek, ennek a vérre gerjedő hiénának a pórázát fogta. Aki idekorbácsolta. Aki megmérgezte, aki megfosztotta a nőt a nőiességtől. És tudta, hogy egy másik férfival történő találkozás lendülete mindez. Tudta, hogy ez az előjáték, ő, a szíve, a lusta agyveleje, ez a bágyadt, rózsaszín kocsonya a fejében, mely nem érezte meg a veszélyt, mert ugyanolyan szomjas állat volt, mint a szavannák gyenge és kiszolgáltatott prédája. Tudta, hogy a nő talán egy óra múlva valaki mással fog szeretkezni, hogy azokban a sóhajokban fogja levezetni a korhely indulatait, melyet most ügyesen és álcázva kiélt.

A nő megérezte a férfi gondolatát. Hirtelen, kicsit halkabban kifejezte, hogy nem azért, mert van egy harmadik, van valakije, hanem csak szabadságra vágyik. Olyat is mondott, hogy talán hibát követ el, s akkor egyedül marad. Mintha sajnáltatta volna magát, ő, aki meghúzta a ravaszt, lesújtott és megfojtott. Tulajdonképpen mindegy volt számára, a végeredmény számított, hogy holtest maradjon utána, akit majd csendes büszkeséggel átlép, mert már odavágyott a másik testre, hogy az belemélyedjen, hiszen ez valóban előjáték volt, a vértől megittasodott nőstény hevülése.

Még várt egy percig.

Nem hatásszünet volt ez, hanem a gyönyör, ahogy a gyilkos, a hóhér végignéz az áldozatán. Előbb rácsodálkozik, majd elégedetten végignéz a holttesten, melynek már nincs arca, csak összedarabolt madzagvonásai, a nyelve egy megvastagodott húsdarabként lóg ki az ajkai közül, s fennakadt szemmel réved a semmiben; még látja a mennyezetet, ahogy az elmosódik, semmi lesz, s hirtelen egyszerre a Minden.

Az elégedettség és a gyönyör érzése talán húsz másodpercig tartott. Aztán a nő felállt, gondosan elrendezte a haját, a ruháján a ráncokat, visszacsempészett némi nőiességet a mozdulataiba. Hirtelen kicsi lett újra, törékeny, óvatos, majd elindult az ajtó felé. A férfi nem láthatta, de tudta, a nő most sóhajt egyet, kifújja a megkönnyebbülés félliternyi savanyú lélegzetét. Mozdulatai még élénkebbek, terhet dobott le, ahogy a süllyedő hajó matrózai teszik.

Mikor becsukta az ajtót, annak döreje olyan volt, mint amikor halotthoz odalép a kivégző osztagot irányító, s közelről fejbelövi.