Aranylant

Hűvösödött.

A város mintha megnyúlt volna a naplemente színes lázában. Messziről vonat döfködte a levegőt, zakatolása idáig hallatszott.

- Miért álltunk meg itt? – kérdezte a fiatal férfi komoly, megilletődött hangon.

- Csak nézelődni – válaszolt egy nehézkes, megfáradt öregemberhang.

- Mit látni innen?

- Az életet. Csak ennyit. És a mindent.

Két férfi csendesen megállt szinte egyvonalban az erdő fölött, ahol a fák már, mint nyugtalan fagottok, idedörmögték a barna ősz nehéz levegőjét.

- Mindenhol ez van – szólt hűvösen a fiatalabb, kinek még sűrű fekete haja és műgonddal nyírt körszakálla kemény, parancsoló külsőt kölcsönzött.

- De nem az enyém – válaszolta, majd felemelte a fejét, s úgy tett, mintha beleszagolna a levegőbe. Mintha felszippantaná az emlékezés ópiumát, ezt a láthatatlan port, mely ugyanúgy ölni képes, mint az a másik.

A robaj betömte a füleket, szájakat, orrokat, elvakította az embereket. A busz oldalra fordult, majd felborult. Az üvegszilánkok záporként szóródtak szét felhasogatva a bőrt, a ruhákat, a levegőt. A sikoltás úgy durrant szét, mint túlfújt léggömb, s ez is szétszóródott a füstben, zajban. Hirtelen sírás gügyögött elő a füstös-ködös tájból. A fiatal katona a kezét előre nyújtva tapogatta a füstöt, a levegőt, a semmit, mintha meg akarta volna fogni sírást, hogy majd magához ölelve meneküljön vele. A füsttől nem látta az utat, aztán megcsúszott a véren, s csak akkor vette észre a széthasogatott embereket, mikor elért a fekvő jármű oldalához.

- Nagyon rég volt. Sokan meghaltak. Egy kisfiú maradt életben – mondta az öregember nyugtalan csendességgel.

- Igen, mesélte már. És hogy ön mentette meg.

- Meglehet. De sosem mondtam végig.

- És? Mi történt?

- Felkaptam. Ha előre futok, az ellenség tüzérsége elől, mindketten meghalunk. De én az ágyuk felé futottam.

- Csak véletlen volt.

- A véletlen a túlélés paradoxona.

- Vagy a halálé.

- Vagy azé.

Az öreg most felemelte a tekintetét, egészen az égig, mintha olyasmit keresne, ami csak a magasban létezhet:

- És arra is emlékszem, mikor itt rohantam végig egy csokorral a kezemben.

Elnevette magát. Nehézkes, reszelős hangon.

- Itt, ahol most állunk. Szakadt az eső. Úgy rohantam, mint egy őrült.

- Anyához. Igen, ezt is…

- Tudom, meséltem – válaszolta az öreg, s hirtelen rákulcsolódott a keze a korlátra…

- Jöjjön ide! Ide! Ide! – kiáltotta a női hang, s a fiatalember a sűrű zivatarban alig találta meg a hanghoz tartozó női alakot, aki karcsú volt és magas, kendője alól kiszabadult a haja, s ugyanolyan ázott volt, mint a férfi.

- Kevés lesz kettőnknek! - húzódott egészen a nőhöz.

- De jobb ketten ebben az istentelen időben – válaszolta a nő alig hallhatóan a zuhogó, csattogó esőben.

- Legszívesebben magának adnám a virágot!

- De ez már alig virág! – nevetett fel a lány.

Összekapaszkodva álltak, távolról ismerték egymást, néha köszöntek, a lány két osztállyal alatta járt, s most nézték a földön szétpattanó buborékok ezreit, a feketén bömbölő ég alját, a kezüket, melyet összemosott a víz.

- De még egy kicsit az. A virág. Tudja… Ahogy a szívem is egy kicsit a magáé!

A lány elnevette magát.

- Mindig ilyen ódivatúan udvarol?

- Tudom, ostoba vagyok, de azért van szívem is…

Hirtelen a lány elkomolyodott. A szája merev lett, a tekintete hideg.

- Nem nekem szánta, ne adja nekem!

- Megsérteném?

- Megbántana.

- Akinek szántam, annak nem kellett.

- Akkor adja annak, amitől elvette!

Mindketten szótlanul álltak, alattuk és felettük is a víz kapkodott feléjük, a szél egybecsavarta őket, hideg volt és sötét. Nézte a nőt, aki inkább csak fiatal lányka volt a fiatalság friss vonalaival megrajzolva.

- És? Mi lett a virággal?

- Ezt nem meséltem?

- Ezt nem. Csak hogy itt jegyezte el édesanyámat.

- Akkor még nem tudhattam, hogy a csokor mégis hozzá kerül.

Mindketten hosszan elnéztek a temető felé. Ott volt a híd alatt, ott hevert a feldíszített halál, s mellette a folyócska lusta közönnyel ölelgette az apró sírkertet. Az öregember most keményen megmarkolta a korlát vasát, mintha újra élné a régi borzalmat.

A nőt összerándította a fájdalom.

- Vidd ki a gyereket! – üvöltötte.

A férfi felkapta a sovány, fekete fiúcskát, s futott vele a folyosón át a kisszobájáig. Oda valósággal becsempészte; az ágy és a bútor közé, a függöny puha csöndjébe, hogy ne is hallhasson semmit abból, ami fenn történik.

Aztán sietős léptekkel ment vissza. A folyosó végéről hallotta a nyöszörgést, melybe egy-egy hangos feljajdulás harsant.

- Meghalok! Meghalok! Meghalok! – üvöltötte a nő, s marokra szorította a lepedő két végét úgy, hogy a kézfeje elszíntelenedett.

- Kérlek, ölj meg! Inkább te, mint ez a rohadás itt, bennem!

A szobában a vizelet - és az ürülékszag borzalma már nem tántorította vissza, csak ezt a negyvenkilónyi vonagló húst szánta a káromkodó részvéttel, mely olvadt, fogyott, remegett, felforrósodott, majd egy februári vasárnap kihűlt és megfagyott.

A két férfi, apa és fia elindultak, tettek néhány lépést, nézték, hogy könyököl rá a nap a tájra, s mindkettejükben fellángolt a felismerés, hogy az életnek is vannak ráncai és púderei. Aztán újra megálltak. A fiatal férfi rátette az idősebb kézfejére a kezét.

- Apám, miért fest folyton hidakat?

- Sokszor kérdezted.

- De sosem válaszolt.

- Tudod, ha beakad a lemezjátszó tűje, mindig azt a hangod játssza újra és újra. Mindenkit megtalál egy hang. És nem ereszt.

- És pont ez akadt be?

- Nem… Csak egy buta allegória volt. A lényeg, hogy fontos nekem. Mindenki valamihez köti a gondolatait. Valaki virágokhoz, mások tájakhoz, arcokhoz, egy székhez, a gyilkos egy késhez vagy pisztolyhoz. Te is valakinek egy jelkép vagy. A kezed, az arcod, a szakállad. A mozdulataid vagy a nevetésed.

- Csak ennyi lenne a művészet?

- A művészet az élet színe. Semmi több.

- És ami nem az? Nem szín?

- Azok mi vagyunk. Te meg én. Az ember. Ez a kisded szörnyeteg.

- Én is az vagyok? Anyai is? Ön is?

- Mi csak magunknak vagyunk fontosak.

- Tudja, apám, én ebben nem hiszek. Nem az út számít. Nem ez a nyavalyás híd. És nem is part. Ön mintha nem is látna engem.

- Fiam, nincs látás, csak káprázat. És a hit sem szárny. Csak felismerés van. És te most ezt éled.

A fiatalember elhallgatott, aztán ügyetlenül kutatni kezdett a zsebében. Majd abbahagyta. Talán a cigarettatárcáját kereste.

- Tudna adni egy…

- Rég leszoktam. Az orvos így rendelkezett…

Újra kutatni kezdett. Majd feladta. Aztán nekidőlt a korlátnak.

- Tehát ez mind csak illúzió? – kérdezte a fiatalember bosszús sértettséggel.

- Tudod mi számít egyedül?

A fiatal férfi hallgatott. Hirtelen felemelte sötétlő tekintetét, mint a kétkedés nagy, sötét zászlaját.

- Az idő. A gránát a hídon. Ő lett az én papom, kinek évtizedek óta gyónok. Az egyetlen valóság. Ma is megkísértett.

- Egyszer mindenki meghal.

- Látod, hogy másé milyen közömbös tud lenni?

Egy percig még nézték a naplementét, a múlandóság ezüstsávjait az égen.

- Talán mégiscsak igaza van, apám – mondta csendesen a fiatalember, s belekarolt az apjába. Újból elindultak. Egészen a végéig.

Az öregember az orvosra gondolt. Az is fiatalember volt, fiatalabb, mint a fia. Milyen kimérten mondta, igen, a rák, meg hogy két hónapja van hátra. Aztán hozzátette:

- Tudom, nehéz ez… De már közel a túlpart.